Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)

2001 / 2. szám - ESSZÉ - Romsics Ignác: Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez

bos kávés”, „bankbetétes” és a „valcer dallamára lebegő álomvilágát” a Mo­narchia valóságával — nosztalgiával, mint valami idillre gondolnak vissza a század­vég és a századelő időszakára - búsko­­moran hozzátéve, hogy azóta mindig egy­re rosszabb lett. Bár Ön nem állít ilyen butaságot, azért megró kissé, hogy - úgy­mond - lebecsülöm a kor vívmányait, és túlhangsúlyozom a problémákat. Nem tudom, tudja-e, hogy ha élne, ebben a vitában Márai, a Polgár is nekem adna igazat. Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában írja: „a töme­gek e nagy korszak gazdasági arányta­lanságain belül elégedetlenül éltek, óri­ási erők feszültek és mérkőztek a társa­dalom mélységeiben, keresték az egyen­súlyt, iparkodtak megvalósítani a fenn­álló rend birtoklási, termelési és elosz­tási visszásságainak méltányos rendezé­sét”, és „ez a méltányos rendezés késett”. Az idilli felszín alatt meghúzódó tár­sadalmi és politikai feszültséggócok kö­zül könyvemben ötöt emeltem ki. Ezek a következők: 1 a 67-esek és a 48-asok 30 közötti közjogi vita a dualizmus jövőjéről; 2 a keresztény és zsidó középrétegek ér­dek- és értékkonfliktusa, azaz a zsidó­kérdés és az antiszemitizmus; 3 a kü­lönböző polgári, paraszt- és munkásré­tegek törekvései a konzervatív-autoriter politikai rendszer demokratizálásáért a történelmi elittel szemben; 4 a nagy- és a kisbirtok közötti ellentét, vagyis a föld­vagy parasztkérdés; s végül­­ a magya­rok és nem magyarok közötti antago­­nizmus, azaz a nemzetiségi kérdés. El­hiszem Önnek, hogy az Ausztriához va­ló viszony, a zsidókérdés, a demokrati­kus erők és az establishment ellentéte, valamint a parasztság gondjai súlyos, de a történelmi magyar állam keretein be­lül nagy valószínűséggel kezelhető prob­lémák voltak. Hasonló gondokkal való­ban mindig és mindenütt meg kell küz­deniük az államoknak. A nem magyar népek politikai aspirációi azonban magá­nak a történelmi magyar államnak a lé­tét veszélyeztették, s a centrifugális erők­nek igazi ellenszere - az erőpolitikán túl - nem volt. A monarchiai lét bármely időszakának idillként, „boldog békeidők­ként” való, illetve „azóta egyre rosszabb lett” megközelítésű leírása nézetem sze­rint alapvetően ezért téves és félreveze­­tő. Jól tudja, hiszen levelében Ön is em­líti, hogy a nemzetiségi kérdés veszélyes­ségével először 1848 1849-ben szembe­sült a magyarság. A reformkor politiku­sai - köztük Széchenyi és Wesselényi is - még abban gondolkodtak, hogy a pol­gári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül vég­rehajtandó jogki­terjesztés fejében a nem­zetiségi lakosság hajlandó lesz „magya­­rosodni” vagy legalábbis a magyart lin­gua francaként elfogadni. 1848-1849 vé­res valósága azonban szertefoszlatta eze­ket az optimista reményeket. A magyar nemzetállami törekvések ismeretes mó­don nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfo­galmazására sarkallták. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is Magyar­­ország föderatív jellegű átalakítását kö­vetelték, a horvátok pedig ennél is töb­bet: saját államiságot. A következmé­nyek jól ismertek. Ezek után azt felté­telezni, hogy a jórészt egy tömbben élő s részben vallásilag is elkülönülő román, szerb, szlovák és ruszin parasztság mil­liói a szétszórtan élő, illetve városlakó németekhez és zsidókhoz hasonlóan be­látható időn belül önként nyelv- és kul­túracserét hajtanak végre, a nemzetisé­gi elitek pedig feladják a területi auto­nómiára és az önigazgatásra vonatkozó követeléseiket, nem lehetett. Az erősza­kos asszimiláció politikája ugyancsak nem kecsegtetett eredménnyel, s ráadá­sul a magyar vezetők javára továbbra is jellemző liberalizmussal sem volt össze­egyeztethető. Ehelyett egy olyan - a nyu­gat-európai és az észak-amerikai állam­nemzeti felfogásra hasonlító - államszer­vezési és államigazgatási elvet érvénye­sítettek, amely a nem magyar népek szá­mára számos kulturális, sőt alsóbb szin­tű közigazgatási jogot biztosított ugyan, ám államalkotó tényezőként, politikai entitásként nem ismerte el őket.

Next