Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 2. szám - ESSZÉ - Romsics Ignác: Dalmáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország XX. századi történetéhez
bos kávés”, „bankbetétes” és a „valcer dallamára lebegő álomvilágát” a Monarchia valóságával — nosztalgiával, mint valami idillre gondolnak vissza a századvég és a századelő időszakára - búskomoran hozzátéve, hogy azóta mindig egyre rosszabb lett. Bár Ön nem állít ilyen butaságot, azért megró kissé, hogy - úgymond - lebecsülöm a kor vívmányait, és túlhangsúlyozom a problémákat. Nem tudom, tudja-e, hogy ha élne, ebben a vitában Márai, a Polgár is nekem adna igazat. Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, 1942-es munkájában írja: „a tömegek e nagy korszak gazdasági aránytalanságain belül elégedetlenül éltek, óriási erők feszültek és mérkőztek a társadalom mélységeiben, keresték az egyensúlyt, iparkodtak megvalósítani a fennálló rend birtoklási, termelési és elosztási visszásságainak méltányos rendezését”, és „ez a méltányos rendezés késett”. Az idilli felszín alatt meghúzódó társadalmi és politikai feszültséggócok közül könyvemben ötöt emeltem ki. Ezek a következők: 1 a 67-esek és a 48-asok 30 közötti közjogi vita a dualizmus jövőjéről; 2 a keresztény és zsidó középrétegek érdek- és értékkonfliktusa, azaz a zsidókérdés és az antiszemitizmus; 3 a különböző polgári, paraszt- és munkásrétegek törekvései a konzervatív-autoriter politikai rendszer demokratizálásáért a történelmi elittel szemben; 4 a nagy- és a kisbirtok közötti ellentét, vagyis a földvagy parasztkérdés; s végül a magyarok és nem magyarok közötti antagonizmus, azaz a nemzetiségi kérdés. Elhiszem Önnek, hogy az Ausztriához való viszony, a zsidókérdés, a demokratikus erők és az establishment ellentéte, valamint a parasztság gondjai súlyos, de a történelmi magyar állam keretein belül nagy valószínűséggel kezelhető problémák voltak. Hasonló gondokkal valóban mindig és mindenütt meg kell küzdeniük az államoknak. A nem magyar népek politikai aspirációi azonban magának a történelmi magyar államnak a létét veszélyeztették, s a centrifugális erőknek igazi ellenszere - az erőpolitikán túl - nem volt. A monarchiai lét bármely időszakának idillként, „boldog békeidőkként” való, illetve „azóta egyre rosszabb lett” megközelítésű leírása nézetem szerint alapvetően ezért téves és félrevezető. Jól tudja, hiszen levelében Ön is említi, hogy a nemzetiségi kérdés veszélyességével először 1848 1849-ben szembesült a magyarság. A reformkor politikusai - köztük Széchenyi és Wesselényi is - még abban gondolkodtak, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni” vagy legalábbis a magyart lingua francaként elfogadni. 1848-1849 véres valósága azonban szertefoszlatta ezeket az optimista reményeket. A magyar nemzetállami törekvések ismeretes módon nemcsak Bécs ellenállását váltották ki, hanem a magyarországi nem magyar népeket is saját nemzeti céljaik megfogalmazására sarkallták. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték, a horvátok pedig ennél is többet: saját államiságot. A következmények jól ismertek. Ezek után azt feltételezni, hogy a jórészt egy tömbben élő s részben vallásilag is elkülönülő román, szerb, szlovák és ruszin parasztság milliói a szétszórtan élő, illetve városlakó németekhez és zsidókhoz hasonlóan belátható időn belül önként nyelv- és kultúracserét hajtanak végre, a nemzetiségi elitek pedig feladják a területi autonómiára és az önigazgatásra vonatkozó követeléseiket, nem lehetett. Az erőszakos asszimiláció politikája ugyancsak nem kecsegtetett eredménnyel, s ráadásul a magyar vezetők javára továbbra is jellemző liberalizmussal sem volt összeegyeztethető. Ehelyett egy olyan - a nyugat-európai és az észak-amerikai államnemzeti felfogásra hasonlító - államszervezési és államigazgatási elvet érvényesítettek, amely a nem magyar népek számára számos kulturális, sőt alsóbb szintű közigazgatási jogot biztosított ugyan, ám államalkotó tényezőként, politikai entitásként nem ismerte el őket.