Mozgó Világ, 2001. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 1. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Őrület és ostobaság a politikában
herbíró képességét, annak igen sokféle oka lehet: a megrázkódtatás váratlan és nagy volta, a belőle adódó szenvedés megérdemeletlensége, igazságtalansága vagy aránytalansága, a belőle származó problémák súlyossága, a közösség éretlen kamaszlelkűsége, megelőző, félrevezető történeti tapasztalatok, melyek túl nagy reményeket vagy alaptalan optimizmust plántáltak el a közösségben.. .”. Bibó mindenekelőtt katasztrófáról, negatív lelki sokkról beszél, de Kelet-Közép-Európa nemzeteit szinte hasonló lelki állapotba hozta az a pozitív lelki megrázkódtatás, ami ezeknek a nemzeteknek vagy nemzeteken belüli csoportoknak váratlan felszabadulást, új közösséget ígért. Közösségi megőrülések következtek abból a reményből, hogy adott kisebb-nagyobb részközösség megszabadulhat korábbi sorstársaitól, neki megnyílhat Európa, a világ kapuja, ellenben a többieknek nem. Megint egyszer sorsközösség alakult ki a „haladárok”, az „alkalmasak”, a „teljesítők” között, akik történelmi és napi 42 politikai, gazdasági, civilizációs előnyüket igyekeznek a többiek rovására a fejlett világban beváltani, és a „nemzetiek”, „alkalmatlanok”, „vesztésre állók” között, akik kiszorulásukat történelmi igazságtalanságként, mágikus összeesküvés hatásaként ábrázolják. A „haladárok” rettegése majdnem olyan hisztérikus és neurotikus, mint a „lemaradóké”, hiszen állandóan tartaniuk kell attól, hogy a magukra kialakított civilizációs mítoszt, a menekülési utat Európa közönye, távolságtartása lezárja, és benne ragadnak abban a közegben, amelytől szabadulni igyekeznek. Másrészt ezt a közösséget is állandóan megalázóan figyelmezteti a globális világ civilizátor hangja, hogy még mennyire nem megfelelő, mennyire alkalmatlan a bevonásra, az egyenrangúként kezelésre. A kelet-közép-európai „haladárok”, nyugatosok valódi rémülettel ébredtek rá, hogy milyen mértékben szorultak kisebbségbe a térségben, illetve saját korábbi közösségeiken belül. Ha 1989-ben lehetett azt az illúziót táplálni, hogy a nemzetek többsége, illetve a társadalmakon belül a többség integrálható a globális és ezen belül az európai civilizációs hálózatba, az ezredfordulóra kiderült, hogy ennek az ellenkezője az igaz: a nemzetek többsége és a társadalmi többség nem illeszthető be az uralkodó mintába. Azok a hisztérikus próbálkozások, amelyekkel az egyes nemzetek egymástól vagy saját társadalmuk jelentős részétől mint tehertől igyekeztek megszabadulni, fölösleges csomagként elhagyni a Nyugat felé tartó menekülési úton, sikertelenek voltak. A túlélők száma egyre kisebb, közösségeik egyre sebzettebbek és rémültebbek. A jövő felé tartó menetben egyszerre tartanak a „haladár” közösségek egymástól, hiszen látták, tapasztalták korábbi társaik elhagyását, rideg átlépését a hatékonyság, a versenyképesség és a korszerűség jegyében, de még inkább az elhagyottak félelmetes tömegétől, akik bosszúvággyal vagy tehetetlen dühvel figyelik őket. A békésebb országokban ez vidékek, társadalmi csoportok finom és rideg kitaszításához, helyi megőrülésekhez, mániákhoz és depressziókhoz vezetett, a Balkánon viszont népek irtásához, családon belüli megkülönböztetésekig és elhagyásokig jutott. A másik oldalon az „etnikai integrátorok” történeti és kulturális azonosságokra, „nemzetszívűségre”, „emelkedő nemzetre” hivatkoznak, s magukat a nemzetbontó „idegenszívűek” ellen hiszterizálják. Az egyénépítés egyben nemzetépítés, s a természetesnek mondott mesterséges zártságban mind erősebbé válik a hamis önértékelésre való hajlam. „Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés, jogcímekből való élni akarás és a valóságos teljesítmények értékének csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának - magyarul a propagandának - a mágikus erejébe vetett hit.”3 Ha a „haladárok”, a „globálnyikok” a kész recept, a „washingtoni konszenn