Mozgó Világ, 2004. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 5. szám - EURÓPA ELŐSZOBÁJÁBAN - Rádai Eszter: Frontrendszerekbe tömörült társadalom - Beszélgetés Lengyel Lászlóval
Frontrendszerekbe tömörült társadalom Lengyel Lászlóval beszélget Rádai Eszter - Van-e oka az Európai Unió régi tagjainak a mi csatlakozásunknak felhőtlenül örülni, vagy inkább aggódniuk kellene? Jól jár-e - politikai értelemben - jelenlegi állapotunkban velünk az EU? - Rövid távon - a belpolitikát, általában a politikát tekintve - szerintem nem, hiszen a magyar politikai intézményrendszer tekintélye romokban hever. És éppen a politika, a parlament, a pártok tettek meg mindent ezért, amikor az érdemi kérdéseket a parlamenten kívülre hurcolták, a parlamentben pedig kimondottan mellékes, fölösleges és irritáló kérdésekkel múlatták az időt. Ezt csak tetézik a végrehajtó hatalom felől a parlamentarizmus, általában a 89-90-ben közös akarattal létrehozott intézményrendszer ellen sűrűn indított támadások. Ezt Orbán Viktor nemzeti színekben adta elő neki, a népe üdvén fáradozó jó királynak, akit az ország és az egész magyarság gondja nyomaszt, nincs ideje a parlamentben játszadozni”, egyébként a nemzetnek is jobb lenne, ha nem élősködnének a testén a pártok. Ugyanezt sugallja Medgyessy Péter is a közös listaállítás ötletével, vagy amikor somákolással vádolja meg a pártokat. És mivel a politikai elit szörnyű, önmaga lejáratásában nem ismer lehetetlent, ezt természetesen a társadalom jól fogadja. Ha egy betelefonálós tévéműsorban azt a kérdést tennék fel, akarják-e a nézők, hogy ne legyen parlament, biztos vagyok benne, hogy legalább 80 százalék igent mondana, és a maradékból is több lenne a bizonytalan, mint a parlamenthez, a parlamentarizmushoz ragaszkodók száma. Ebben a pártellenes hangulatban persze szerepet játszik egy nagyon szomorú történelmi tapasztalat is, hogy tudniillik a magyar társadalom sosem élt igazán demokráciában, többpártrendszerben. A húszas-harmincas évek látszat-többpártrendszerét egy rövid és felemás demokratikus intermezzo után rögtön a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer egypárti uralma követte, és a rendszerváltás utáni négyéves ciklusokat is inkább egypárti uralomként fogták föl a pártok, amiben igazán csak a belső ellenzékük vagy a koalíciós partnerek zavarták, a parlamenti ellenzék alig. A mindenkori koalíciók vezető politikusai - közeledvén a választásokhoz - ki is mondták, hogy úgy gondolják, rajtuk kívül nincs felelős kormányzó erő, nincs alternatíva, sőt az is előfordult 2002-ben, hogy az ellenzéket „lehazaárulózták”... És ezt komolyan is gondolták, ma sincs egyébként ez másképp, és abban az érzésben a társadalom is osztozik velük, hogy aki itt egyszer hosszabb távra győz, nemcsak egy cikluson át birtokolhatja a kormányrudat, az a másikat ki fogja nyírni, és ezt nem is képletesen gondolják. Itt ma már valóban élethalálharcként éli át a politikai elit - és vele a politizáló közvélemény - a választásokat. - És nem az? Merő paranoiáról lenne szó, aminek semmi köze a valósághoz? A kölcsönös félelmek például nem működhetnek önbeteljesítő jóslatként? - Ma már én is úgy látom, hogy szinte lehetetlen ellenállni annak a hihetetlenül erős nyomásnak, amely a táborokat a másik kiszorítása, kitaszítása irányába löki. Nagyon nagy, ma már alig kontrollálható erők szabadultak el és dolgoznak a két Magyarország megteremtésén. És ez ma már mindkét oldalra jellemző, mindenütt listázzák az embereket, és kétségkívül állásaikkal, karrierjükkel játszanak, akiket a győztesek a másik oldalon találnak. - Meddig, milyen mélyre megy le ez a társadalomban ? - Ezt nem lehet tudni. Szerintem a