Mozgó Világ, 2008. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 7. szám - ESSZÉ - Mélyi József: Köztéri emlékeztető. Az emlékmű és az átalakuló nyilvánosság
Mélyi József Köztéri emlékeztető Az emlékmű és az átalakuló nyilvánosság „Nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű” - állította egykor Robert Musil. Úgy tűnik, a közép- és hosszú távon valóban nem csak a tárcairodalom szintjén érvényes kijelentés a mai magyar valóságra aligha alkalmazható, hiszen hazánkban az elmúlt években számos köztéri mű felállítása kapcsán robbant ki vita a szélesebb nyilvánosság előtt, láthatóvá téve az egyébként „a figyelem ellen valamiféle impregnáló anyaggal” ellátott szobrokat. Sőt a legnagyobb médiavisszhangot kiváltó példákat áttekintve már-már úgy tűnik, mintha a közös múltunkat tematizáló emlékművek némelyike egy adott pillanatban a nyilvánosságot vagy annak egy részét riasztó, másokat viszont vonzó, foszforeszkáló bevonatot kapna. A második világháború áldozatainak emléket állítani kívánó XII. kerületi Turul hosszúra nyúló krízise; a budapesti központi 56-os emlékmű előkészítésének ellentmondásai; két veszprémi szoborügy: Melocco Miklós Radnóti-átiratáról elhíresült Brusznyai Árpád emlékművének születése és átalakulása, illetve Rajk László 1956 emlékére készült szobrának eltüntetése, vagy a győri Országzászló újrafelállítása miatt támadt vihar ezt a tézist látszik igazolni. A legismertebbé vált példákból kirajzolódik, hogy a „láthatatlanság” megszűnése összekapcsolódik a 20. századi magyar történelem három nagy traumája: Trianon, a második világháború és az 1956-os forradalom kérdésével. Bár nemzeti történetünk e három kulcsmomentumának megjelenítése a rendszerváltás óta folyamatosan emlékműszobrászatunk meghatározó problémái közé tartozik, nem véletlen, hogy emlékezetkultúránk döntő jelentőségű témái a közbeszédben a korábbinál jóval intenzívebben mintegy három éve jelentek meg. A 2005-ben a Böszörményi út elején felállított turulszobor ügye a nagyobb nyilvánosság előtt vízválasztóként mutatott rá számos olyan kérdésre és tendenciára, amely már a rendszerváltás óta jól kitapinthatóan jellemezte köztéri szobrászatunkat. A különböző politikai erők reakciója, a jobb- és baloldali, kerületi és a fővárosi döntéshozók ellentétes álláspontja, a történészi és művészettörténészi vélemények súlytalansága egyrészt a korábban is nyilvánvalóvá vált szabályozatlanságra világítottak rá, másrészt a szimbolikus térben bekövetkezett hangsúlyeltolódásra és az addig sejtett határok áthelyezésének szándékára. A köztéri emlékművek állításának szabályozása nem sokkal a rendszerváltást követően zilálódott szét. A szoborállítás állami monopóliumáról rendelkező és annak rendszerét szabályozó törvény ugyanis 1990-ben hatályát vesztette, és számos alapproblémát hosszabb távon is előre bekódoló szabályozás váltotta fel. Az 1991-ben elfogadott új törvény a szobrok állítását az önkormányzatok hatáskörébe utalta, az addig szakértő és lebonyolító szervként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátust pedig csupán koordináló és szakvéleményezési jogkörrel ruházta fel. A már a kilencvenes évek elejétől kezdődően jelentkező konfliktusok nagy része a megrendelők és a szakvéleményezők gyakori - nemritkán politikai - érdekellentétéből származott, illetve abból a vákuumhelyzetből, amelyben a szakértői véleményt adó intézmény nem rendelkezett sem vétójoggal, sem egyéb szankcionálás lehetőségével. Így adódhatott számtalan példa az elutasító szakvélemények ellenére felállított szobrokra, az engedély nélkül