Mozgó Világ, 2008. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)

2008 / 7. szám - ESSZÉ - Mélyi József: Köztéri emlékeztető. Az emlékmű és az átalakuló nyilvánosság

Mélyi József Köztéri emlékeztető Az emlékmű és az átalakuló nyilvánosság „Nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű” - állította egykor Robert Musil.­ Úgy tűnik, a közép- és hosszú távon valóban nem csak a tárcairoda­lom szintjén érvényes kijelentés a mai magyar valóságra aligha alkalmazható, hiszen hazánkban az elmúlt években számos köztéri mű felállítása kapcsán robbant ki vita a szélesebb nyilvánosság előtt, láthatóvá téve az egyébként „a fi­gyelem ellen valamiféle impregnáló anyaggal”­ ellátott szobrokat. Sőt a leg­nagyobb médiavisszhangot kiváltó pél­dákat áttekintve már-már úgy tűnik, mintha a közös múltunkat tematizáló emlékművek némelyike egy adott pilla­natban a nyilvánosságot vagy annak egy részét riasztó, másokat viszont vonzó, foszforeszkáló bevonatot kapna. A máso­dik világháború áldozatainak emléket ál­lítani kívánó XII. kerületi Turul hosszú­ra nyúló krízise; a budapesti központi 56-os emlékmű előkészítésének ellent­mondásai; két veszprémi szoborügy: Melocco Miklós Radnóti-átiratáról elhí­­resült Brusznyai Árpád emlékművének születése és átalakulása, illetve Rajk László 1956 emlékére készült szobrának eltüntetése, vagy a győri Országzászló újrafelállítása miatt támadt vihar ezt a tézist látszik igazolni. A legismertebbé vált példákból kirajzolódik, hogy a „lát­hatatlanság” megszűnése összekapcso­lódik a 20. századi magyar történelem három nagy traumája: Trianon, a máso­dik világháború és az 1956-os forradalom kérdésével. Bár nemzeti történetünk e három kulcsmomentumának megjelení­tése a rendszerváltás óta folyamatosan emlékműszobrászatunk meghatározó problémái közé tartozik, nem véletlen, hogy emlékezetkultúránk döntő jelentő­ségű témái a közbeszédben a korábbinál jóval intenzívebben mintegy három éve jelentek meg. A 2005-ben a Böszörményi út elején felállított turulszobor ügye a nagyobb nyilvánosság előtt vízválasztóként muta­tott rá számos olyan kérdésre és tenden­ciára, amely már a rendszerváltás óta jól kitapinthatóan jellemezte köztéri szobrá­­szatunkat. A különböző politikai erők re­akciója, a jobb- és baloldali, kerületi és a fővárosi döntéshozók ellentétes állás­pontja, a történészi és művészettörténé­szi vélemények súlytalansága egyrészt a korábban is nyilvánvalóvá vált szabályo­zatlanságra világítottak rá, másrészt a szimbolikus térben bekövetkezett hang­súlyeltolódásra és az addig sejtett hatá­rok áthelyezésének szándékára. A köztéri emlékművek állításának szabályozása nem sokkal a rendszervál­tást követően zilálódott szét.­ A szoborál­lítás állami monopóliumáról rendelkező és annak rendszerét szabályozó törvény ugyanis 1990-ben hatályát vesztette, és számos alapproblémát hosszabb távon is előre bekódoló szabályozás váltotta fel. Az 1991-ben elfogadott új törvény a szob­rok állítását az önkormányzatok hatás­körébe utalta, az addig szakértő és lebo­nyolító szervként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátust pedig csupán koordináló és szakvéleményezési jogkör­rel ruházta fel. A már a kilencvenes évek elejétől kezdődően jelentkező konf­liktusok nagy része a megrendelők és a szakvéleményezők gyakori - nemritkán politikai - érdekellentétéből szárma­zott, illetve abból a vákuumhelyzetből, amelyben a szakértői véleményt adó in­tézmény nem rendelkezett sem vétójog­gal, sem egyéb szankcionálás lehetősé­gével. Így adódhatott számtalan példa az elutasító szakvélemények ellenére felállított szobrokra, az engedély nélkül

Next