Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - P. Szűcs Julianna: Gyémánt a kazalban - Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Erns Múzeum, 2012
104 családapákra, a mankós, tetkós, pirszinges, susogóban korzózó reklámpólós, reklámszatyros „új népre”, „Az egyszerű emberek” panteonjára. Száz év óta a művészet vagy hanyagolta, vagy idealizálta őket. Az „Arme-Leute” piktúra abban volt érdekelt, hogy a szegényeket látva a néző egy-egy könnyet morzsoljon ki szeme sarkából. A szociofotó indulatainkra apellált, a nehéz sorsot hordozó figura agitációs energiává alakult. Hazai példáknál maradva: Fényes Adolftól Kálmán Katáig ez „a nép” sovány volt és barázdált arcú, esendő és megváltásra váró, tragédiával teli és izgalomra éhes. És mindig jó. A népember a későbbiek során egyre javult. A posztszocreálban érte el legszimpatikusabb és etikailag leginkább vállalható alakját. Ez a munkásosztály tényleg a Paradicsomba ment. Nem tartott sokáig. A Somogyi Józseftől Koffán Károlyig ábrázolt plebejus erőt, öntudatos humanizmust, kultúrszomjas magatartást, gyenge lábakon álló, de mégiscsak létező osztályszolidaritást mára éppúgy szétette az azbesztpenész, mint a „két emelet boldogság” eladhatatlan panellakásait. Szabó népfiai és néplányai külön-külön (a típusok a fő mű mellett tenyérnyi latexlapokon, akvarell technikában premier plánban is megfigyelhetők voltak), valamennyien sorstalan és beszűkült életű, ízléstelen és szerencsétlen, játékgépeken és kereskedelmi csatornákon lélegeztetett, általában kövér és többnyire magának való lumpenproletárok. Magányosak, noha nincsenek egyedül: lábuk körül gyakran három gyerek ugrál, kezükben a póráz végén olykor aranysárga kutya pisil, és párjuk nógatására rendszerint eljutnak A pontból B pontba. Eljutnak, de minek. Erről szól a kép, azaz a táblakép adottságait sokban őrző videoinstalláció. A paradicsom visszafoglalása címmel kiállított 150x120 centiméteres mű mozog, műsora háromperces, a föntebb leírt falusialán városi tájat belakó emberek szűnni nem akaró harangzúgás és madárcsicsergés közepette ide-oda sétálnak, cipekednek, ugrálnak, tánclépésben róják a számukra kirótt távot. Mindannyiuknak van A és B pontja. Mintha a képegészt a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, a NENYI koreografálta volna: az emlékmű körletét és a szakrális objektum belsejét, a vegyesbolt kínálatát és a virágágyas labdagurigálásra kiválóan alkalmas terepét egy láthatatlan kéz gondosan kimérte volna. Ő nyilván a mozdulatlan mozgató, maga az isten. A lakosok meg olyanok, mint a hangyák. A Nagy Terv részeként egyesek morzsát hurcolnak, mások szaporodnak, a többiek sürögnek-forognak, ahogy az Úr parancsolja. Egy fehér hajú sámán típusú rovarember - leginkább Papp szívsebészhez hasonlít homlokpántja miatt - újra és újra bemegy a jurtatemplomba. Egy anorákos másik ősz hajú, nagy bajusszal - ő Melocco Miklósra emlékeztet - boldogságában alig fér bőrébe, szapora csárdáslépésekkel egyenesen felénk, a nézők irányába táncol. A középmezőben aztán tetőfokára hág a jókedv, egy hangyapárocska - a fiú mellényben, a lány bokorugró szoknyában, puffos ujjú ingben - viháncolva betér a nemzeti CBA-ba, kisvártatva onnan újra kijönnek szökellve, kezükben műanyag zacskó, lóbálják, rajta a