Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 6. szám - ELBESZÉLÉS - Ferdinandy György: Fácánosi fiúk

széken ül, körülötte a tizenegy gyerek. Az osztálytársaim. Gödöllőiek, környékbeliek. Most veszem észre: a tizenegy gyerekből egyetlenegy sem mosolyog. Azokban az időkben nem a híres embereket csodálták a hozzám hason­ló kiskamaszok. Azokat inkább, akiknek - ugye, milyen hihetetlen? - nem sikerült valami. Csosza rúdugró volt, ifjúsági bajnok. Megsebesült ő is, nem lett belőle sportoló. Legfeljebb a mi példaképünk. Nevelőtanár. Apa apáink helyett. Indult azon az őszön egy mozgalom, a Munkára-Harcra-Kész. Más megmozdulásokból igyekezett kimaradni az ember, de a sportra ez az ösztönös ellenszenv nem vonatkozott. Futottunk, ugráltunk, kergettük a labdát. Még ma is fejből tudom minden rekordomat. Akkor zajlott a londoni olimpia, végigizgultuk a közvetítéseket. Megta­nultuk, hogy milyen érzés énekelni a Himnuszt. Csoszával, kemény vi­­gyázzban a rádió előtt. Hát igen. Tőle tanultuk meg, hogy mi a hűség és a hazaszeretet. * * * Anyának újra be kellett járni Pestre. A Keleti pályaudvar közelében, a Ruggyanta gyárban, egy takarítóbrigádban dolgozott. Mi Sztálin marsall születésnapjára készültünk. Három szólamban fúj­tuk, hogy „b­oldog-az-eember-ki-róla-dalol”. Jelszavakat festettünk: „Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szül­ni dicsőség!” Felajánlásokat tettünk. Egy hetedikes kislány jelentette, hogy Sztálin elvtárs (Szoszó) születésnapjára ő is szülni fog! Eloroszosodtunk: „Moszkvában leszállt az este!” - énekeltük. Hogy máshol is leszállt volna, eszünkbe se jutott. Amíg egy szép napon anya bejelentette, hogy visszaköltözünk Budára. És megfordult két kamion az udvaron. Olyan gyorsan, hogy mire észbe kaptunk, már nagy porfelhőben kanyarogtunk az országúton. Elmaradt mögöttünk a ház meg a kert. A Fácános, az Alvég. A sorompó, Piczinger bácsi háza. A konviktus és a rendház. A premontrei iskola... Megint elvesztettem valamit. Befejeződött a gödöllői életem.

Next