Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - P. Szűcs Julianna: Gyémánt a kazalban - Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Erns Múzeum, 2012
mustra matyóhímzésszerű. Távolból egy kordé indul, óriási Szent Korona a jármű terhe. Értelme nincs, helye nincs, funkciója nincs. Lassan végigkanyarodik a településen, üdvözli a templomot, a közértet, a szökőkutat, a szobrot. Megmutatja, hogy ki az úr a háznál. Végül is belesimul a madarakkal, lepkékkel, lufikkal, labdákkal teli ünnepi térbe. A szimbólumokkal, ereklyékkel és kegytárgyakkal zsúfolt táj értelmi középpontja „a visszafoglalás” allegóriája, a „mozgó” korona: általa kap súlyt a templom, jelentőséget a bolt, szépséget a vízijáték. A diadalkocsi mintegy megszenteli a centrális előteret. A kocsi hajtóját igavonó barom helyett ez ember lenne - kevéssé lehet kivenni, akár a Turult, az Árpád-sávot, a budai hegyeket. Szabó Eszter nem rágja szemünkbe a „termesz” tűélességű részleteit. Úgy gondolja - helyesen -, hogy a madárperspektívában, nagytotálban láttatott tömegábrázolás önmagában is véleményformáló effekt, kerülendők tehát a művészettörténet idevágó előképei, az analógiák amúgy is túlterhelnék az értelmezést. A kompozíció tehát nem flamandos. Idősebb Pieter Bruegel tömegei a spontán közösséggé szerveződő sokaság élményén alapultak. Szabó „Paradicsoma” viszont közösség nélküli lakosság, szereplői „nem tudják, de teszik” a tőlük elvárt mozdulatsort. Továbbá a rajzolat távol tartja magát a weimari világvégétől is. A szétesett vilmosi Németország George Grosz által megrajzolt masszáját az undor és a felháborodás alakította pokolivá és röhejessé. Szabó viszont indulattalanul tart szemlét a bambán viháncoló és skanzenbe szorított bennszülötteken: nem szereti, de nem is mérgelődik miattuk. Valamint a video kerül minden hasonlatosságot az Aba-Novák-, Pólya-, Gajdos-, Süli-féle naiv vagy pszeudonaiv stílussal. Ez a mennyország csak azok számára élvezetes, akik benne laknak. Nosztalgiának helye itt nincs, a néző egyet tehet: feszeng a tartalom és látvány között keletkezett feszültség láttán. A bébiszínekben ragyogó táj, az üde lazúrral fölvitt festékanyag, a csengő-bongó hanganyag mintha mind azt szolgálná, hogy a veszélyérzet, a balsejtelem, a rossz közérzet úgy zsibbadjon el, hogy közben meg is maradjon. „Alszanak az egek, a mezők. / Ostorok, csizmák, kések / Lombok közt a tiszta tág közök. / S a levélrések.” - írja József Attila Falu című versében, éreztetve, hogy valami történni fog, de most még nem történik semmi, most még nyugalom van, magánélet és kérődző semmittevés. Nem tudni, mit hoz a holnap. A kép jobb alsó sarkában egy emberke - mintegy kilépve a keresztekkel, koronákkal, szentekkel, hősökkel terhelt térből - kezét benyújtja egy „bocca della veritá” fali reliefbe, az Igazság Száját formázó jóskőbe. E finom, tapintatos, elegáns motívummal utal alkotója arra: nem életkép, nem tájkép, nem veduta pereg a tárlat falán, hanem politikai művészet a javából. Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyulaképzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Ernst Múzeum, 2012. április 5-22. 105