Mozgó Világ, 2012. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - -RÓL, -RŐL - P. Szűcs Julianna: A G-pont - Mi a magyar? Műcsarnok, 2012
Jovián György vörös iszapot és rozsdatemetőt sejtető méretes festményei a katasztrófaélmény artisztikus átiratai. Mesterük már rég elhagyta sejtelmes izzású kárpáti absztrakcióját, inkább Csernus Tibor cuppanós enyészet képeiből merít ihletet. Raktározási problémákat fognak okozni, láb alatt lesznek mindig, noha sorsuk valószínűleg csak lábjegyzetekben lesz követhető. Mátrai Erik Turulja alig észrevehető videokamerából készített objekt, cselesen világítva, alig felismerhető körvonallal. Aktualitása erős, humora finom, de háromszor kell ránézni, hogy egyszer bevésődjék a hálátlan memóriába. Fehér László tondóba komponált beműszerezett önarcképe egy alászálló pályakép szomorú dokumentuma. Mentsége, hogy kevéssé különbözik a szerző sorozatgyártott társaitól. De hát addig kell ütni az igényt, ameddig meleg: a kereslet nagy, a kritikusi fogyasztóvédelem egyelőre pusztába kiáltott szó. A kiállított körülbelül százhúsz mű szálára szedve (katalógus a finisszázsig hiányzott, az adatok saját jegyzetelés eredménye) valahogy ilyenformán interpretálható. Az efféle érdemi közelítésnek viszont a vállalkozás koncepciója mereven ellenáll. Itt éppen úgy nem lenne illendő az egyes produkciók minőségét firtatni, mint ahogy egyegy mozaikkocka színének vizsgálata hanyagolható annak, aki a kompozíció egészének megfejtésében érdekelt. Az egész pedig nem más, mint az Orbán-rezsim összetartó ideológiája, a megmagyarázhatatlan dolgok megmagyarázására való nagy eszme, a figyelem elterelésének bravúros és sok száz éve bevált technikája, az állami, történelmi és faji kategóriák által földhöz szögezett, valamint misztikus, szentimentális és agresszív irányú vektorok által meghatározott titokzatos hely: a szerencsétlenek „hazaszeretete”. (Így, idézőjelben, ahogy a Karinthy-esszé címe is jelzi: Hazám és „hazám”.) Egy rendszer fixációs G-pontja. Gulyás Gábor: & Mi a magyar? monstre tárlat szervezője már debreceni működése során is (lásd pl. Messiások című egykori válogatását) előszeretettel vonzódott a „meta-képzőművészeti” produkciókhoz. Jó okkal. Éles szemmel fölismerte, hogy a Műcsarnok előző húsz évének igazgatói (Keserű Katalin, Beke László, Fabényi Júlia, Petrányi Zsolt) kudarcot kudarcra halmoztak, amikor a vizualitás autonóm erejében bízva a nemzetközi trendek és a „világ-képzőművészet” kurrens áramlatainak importálásával kecsegtették látogatóikat. Két dolgot biztosan elértek. A hazai mesterek dühöngtek mellőzöttségük miatt. A hazai közönség távollétével tüntetett fölkészületlensége okán. Aki a kongó kiállítási termeket és a személyére szabott minisztériumi följelentéseket szeretné elkerülni, az 1) szervezzen fotómustrát, 2) hozza helyzetbe a szakma érdekvédő tömörüléseit, 3) egy ikonográfiái - értsd: tematikai - gyűjtemény keretében hozza izgalomba közönségét. Ez utóbbi most megtörtént. Ezen alkalomból emlékeztetnék a „Vadászat a képzőművészetben”, az „Akt a festészetben”, „A munkás mint jövőnk záloga” című nagysikerű kezdeményezésekre. Mindig bejön, mint a reklámszöveg szerint a Kinder tejszelet. Pedig a Mi a magyar ? ábrázolhatatlan, kivitelezhetetlen és megválaszolatlan kurátori koncepció. 113