Mozgó Világ, 2013. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
2013 / 1. szám - ESSZÉ - Takács Ferenc: A harmadik menet: Abszurdisztán
A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. A nyilasuralom azonban csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas hordánál nem kevésbé bűnös az a magyar vezető réteg, amely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen nem háríthatja el a felelősséget. Ilyen olcsón nem menekülnek. Csak egyről nem beszélnek a nagyságosok és méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakosai, s arról, hogy nem is olyan régen magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan nyolcvanasával leplombált vagonokba préselték - gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen - ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben, hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett, húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás... S végül az auschwitzi, olmützi megsemmisítő táborokban a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat, asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel... Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, de szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyben olyan szépen lehetett zsidóvagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” A vágyott és elképzelt jövőre nézvést is igen halványak voltak a reményei. 1949-ben írja: „Holnap eltakarodnak az oroszok Európából, és magukkal viszik a csatlós országokból a kommunista sleppet - és aztán? Mi lesz aztán? Mi lehet? Hazatódul a nyugati csürhe, nyomukban lopakodik a rosszhiszemű fél vörös emigráció, mindenki mosakodik, kárpótolja magát, lapít, vádaskodik. Mindez elmúlik, idővel... Marad az Egyház. Marad az Actio Catholica, az új Szent Szövetség türelmetlen inkvizítorai, a szellemi szabadság csuhás titkos rendőrei, a lábszagú hecckáplánok a sajtóban és az irodalomban. Ha van még mód reá, élni és dolgozni, a szocialistákat kell segíteni.” De aztán, két évvel később (1951-ben) már csak legyint, ha eszébe jut elhagyott hazája: „Láttam ezt a társadalmat mindenféle színű gatyában, de mindig szaros volt az a gatya.” Most is az - teszem én hozzá, hatvankét évvel később. 103