Mozgó Világ, 2013. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
2013 / 1. szám - ESSZÉ - Takács Ferenc: A harmadik menet: Abszurdisztán
Takács Ferenc A harmadik menet: Abszurdisztán Megvilágító és értelmező hasonlatokat próbálgat az ember, amikor a fülkeforradalmi Magyarország látványával kezdeni igyekszik valamit. Irodalmias dolog ez persze, de nem minden jogosultság nélkül való. Hayden White amerikai történész (történetfilozófus vagy még inkább: metatörténész) idén negyvenéves, de máig inspiratív könyvében, az 1973-as Metahistory: The Historical Imagination in 19th-century Europe (Meta-történelem: történetírás és irodalmi képzelet a XIX. sz.-i Európában) c. munkájában egyenest amellett érvelt, hogy a történész nolens volens irodalmi műfajok, elbeszélésformák, cselekménytípusok és stílusalakzatok előzetes sémáit vetíti rá, mintegy kívülről, a „múlt” önmagukban összefüggéstelen és néma „tényeire” (azaz régebben keletkezett, de a jelenünkben még feltalálható verbális és non-verbális objektumokra), hogy ezek egyáltalán értelmes rend képét ölthessék magukra, így megszólalhassanak, s elmondhassák, amit „mi” (azaz a mindenkori történetíró mindenkori Jelenének” lakói) hallani szeretnénk tőlük. Ilyen irodalmi sémát vetett be az értelmezés eszközeként már Karl Marx (1818-1883), a neves német társadalomtudós is, amikor Hegel egy megjegyzését kommentálta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája (1852) című írásának első bekezdésében: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személyiség úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint szomorújáték, másszor mint bohózat.” (A filológiai pontosság kedvéért jelezzük, hogy a német eredetiben a Tragödie és a Force - „tragédia” és „bohózat” - szavak állnak, sőt egy korai szövegváltozatban a történelem, amennyiben ismétli önmagát, a repríz során Jumpige Force, azaz „silány bohózat” formáját ölti magára.) Hasznos lehet, ha Karl Marxtól és Hayden White-tól megihletve a modern Magyarország történelmére is rápróbálunk egy ilyesféle irodalmias értelmező sémát. 1918 - az ezeréves magyar határokról, sőt harmincezer éves magyar piramisokról fantáziákt vélekedéssel ellentétben a modern kori szuverén és önrendelkezésre képes Magyarország létrejöttének a történelmi dátuma óta minden egy viszonylag egyszerű és világos körvonalú történelmi ábrát mutat: egy demokratikus, majd diktatórikus „baloldali” színezetű, viszont életképtelenül instabil előjáték után feláll egy konzervatív-autokratikus rezsim, amely viszont tartósnak és életképesnek bizonyul, még abban is, hogy a maga eredendően diktatórikus mivoltát ügyesen leplezi kirakat-parlamentarizmussal és hasonló demokratikus látszatokkal. Mindehhez megszerzi polgárainak, ha nem is a lelkes egyetértését, a beletörődését mindenesetre. A végtelenségig persze nem tart a dolog: ahogy a legelején is külső körülmények - az 1918-as összeomlás és a Habsburg-monarchia szétesése - kataklizmatikus hatására állott be a változás, ugyanígy külső hatások, a második világháború képében zajlik le a végjáték is: a nyilas puccs, majd az államgépezet szétesése a katonai vereség és a Vörös Hadsereg győzelme nyomán. Újabb, „baloldali” színezetű, először demokratikus, utóbb diktatórikus előjáték következik: a politikailag életképtelen „koalíciós” idők, majd Rákosi rövid életű országlása, melynek helyébe ismét egy külső tényező, az 1956-os szovjet katonai beavatkozás juttatja hatalomra Kádárt és rendszerét. (Hor-101