Mozgó Világ, 2014. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 12. szám - ESSZÉ - Révész Sándor: Ha a világ sport lenne - Behringer, W.: A sport kultúrtörténete az ókori olimpiáktól napjainkig
szeti programokkal. A sport mint a konstruktív versengés modellje szerves és közvetlen kapcsolatban állt a gazdasági, politikai és szellemi versengéssel. Behringernél olvassuk: „A helyi sportünnepeken egy-egy település mutatta meg önmagát, ezek az alkalmak az ottani felső réteg önképét fejezték ki, közösséget és identitást teremtettek: helyi, egyszersmind az összgörög kultúrához kapcsolódó azonosságtudatot.” A sport által kibontakoztatott versengésmodellben tehát kialakult az a többszintű, individuális-lokálisglobális identitás, amely megteremtette a kötődést a versengők egyikéhez, a versengők helyi csoportjához és a versengésben élő hellén univerzalitás egészéhez, egyszerre. A sportolók jelentős részben katonák voltak a görög világban is és az ókori Egyiptomban is, de a görög 100 katona-sportolók a versenyek idejére kiválhattak a háborúból, a csapataikból, és átengedték őket az ellenséges területeken is. A hadi érdekeket az olimpia alá rendelték. Egyiptomban viszont a sport a háborús felkészítés része volt. A sportedzés és a katonai gyakorlatozás összefonódott, nem a béke, hanem a háború jegyében sportoltak, és a legharciasabb, évente hadjáratokat indító dinasztia idejéből maradtak fenn legnagyobb számban sportábrázolások. Ez két ellentétes modell. Az olimpiai versenyek már rég elvesztették funkciójukat, amikor nagyjából a kereszténység államvallássá nyilvánításával egy időben Theodosziosz császár a pogány kultuszokkal együtt, azok részeként betiltotta őket. A korai kereszténység kifejezetten sport- és olimpiaellenes volt. Amiben viszont a keresztény egyházatyák sem merészelték (Senecával ellentétben) megbontani a nagy római birodalmi konszenzust, az a gladiátorkultúra volt. Ez, az emberáldozattal járó halotti szertartásokból leszármazott gladiátorharc volt a római sportkultúra reprezentatív, középponti eleme. Ebben látták megjelenni a római erényeket, a nemzeti erőt. Az uralkodó polgárság önmagának tulajdonított erényeit vetítette bele és ünnepelte a gladiátorokban, akik túlnyomórészt a legalsó, legkiszolgáltatottabb rétegekből, rabszolgákból, bűnözőkből, hadifoglyokból kerültek ki, s jelentős részben idegen földről származtak. Rómában sport, cirkusz és halál elválaszthatatlan volt. A sport sokkal szervesebben épült bele a szórakoztató iparba, és ez az ipar közvetlenebbül és aggálytalanabbul szolgálta ki a vérszomjat, mint ahogy azt a mai fogyasztói társadalomban tapasztaljuk és halljuk kárhoztatni. Rómában együtt éltek a harc pacifikált, szublimált, sportszerű formái az élet-halál harccal és a kettő közötti határ bizonytalanságával. A játékok szervezőinek és közönségének máskor és másutt elképzelhetetlen hatalma volt a játék fölött. Normatív szabályokban nem rögzített, alkalmi és visszamenőleges döntést hozhattak arról, hogy a lezajlott esemény pacifikált sportverseny volt, vagy élet-halál harc, egy összecsapást veszített el a vesztes, vagy az életét. Behringer kiemeli, hogy a kommunista országokban Spartacusnak hatalmas kultusza volt. Számtalan sportegyesület vette fel a nevét, és Spartacus nevét kapcsolták össze az olimpiáddal, amikor spartakiádnak nevezték a kommunista világ legnagyobb sportrendezvé