Mozgó Világ, 2015. július-december (41. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 9. szám - -RÓL, -RŐL - Mélyi József: Magángyűjtők, közeljövő - "Öszintén szólva". Válságban született gyűjtemény. Kiállítás a Kiesselbach Galériában
gyermekei rajzait; a XX. század magyar művészetének történetében is jártas, vagy e tekintetben jó tanácsadókkal rendelkezik. A gyűjtő kilétének, gazdasági, társadalmi hátterének megismerése azonban csupán a motiváció megfejtése szempontjából lehetne érdekes ízléséről és múlthoz való viszonyáról a rendkívül erős anyag önmagában tanúskodik. Most azonban tegyük félre az ízlést (gazdagságot, sokszínűséget, végiggondoltságot), amelyet középkori vagy kora újkori minták szerint csak magasztalni lehetne, és elsőre hagyjuk nyugodni a múltat is, mert a hozzá fűződő kapcsolat feltérképezése megint csak a gyűjtői fantomképhez vezetne vissza. Az ortodox gyűjteményvizsgálati szempontoktól öszszességében azért is tekintsünk el, mert a bemutatott alkotások nyomán kézenfekvőnek tűnik, hogy a titokzatos magángyűjteményt inkább a jövő felől közelítsük meg. Vagyis elképzelve egy ideális jövőt, egy-két emberöltőnyi távlatból visszavetítve vizsgáljuk, mit tehetne hozzá a most látható kollekció, illetve annak egy hangsúlyos része, a jelenleg létező és a közeljövőben saját erőből gyarapításra valószínűleg nagyrészt képtelen magyar közgyűjteményekhez. Első látásra ugyanis úgy tűnik, ez a gyűjtemény erre predesztinált. Azonnali kis kitérő: Magyarországon a közgyűjtemények és a magánszféra területeinek átmetsződése még mindig gyakran idegenkedéssel fogadott lehetőség, illetve tény. Ennek okai sokrétűek, a mintázat egyrészt hasonlít egyes nyugat-európai országok hatvanas-hetvenes évekbeli fejlődési szakaszához, másrészt valószínűleg mélyen a Kádár-korban gyökerezik. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években az intézményrendszerben megszokottá vált állami túlsúly lassan - vagy mostanában éppen egyáltalán nem - épül le, nem beszélve az évtizedek alatt megkérgesedett nézetekről, elvárásokról. A Kieselbach Galéria ebben az összefüggésben különleges helyet foglal el: az elmúlt évtizedben számos olyan funkciót - többek között a műalkotások rendszerezése, felkutatása, publikálása tekintetében - is betöltött, amely Nyugat-Európában inkább közintézmények feladata lenne. Mindezzel egy sajátosan magyar érdekszövevényben pozícionálta magát, amelyben - a nyugateurópai példákkal szemben - előfordulhat, hogy a galerista egyik fontos munkatársa (a mostani kiállítás társkurátora: Kolozsváry Marianna) egyben a Magyar Nemzeti Galéria foglalkoztatottja. Távoli nyugat-európai párhuzamokkal rendelkező általános magyar fejlemény az elmúlt években az is, hogy a feladatairól gyakran inkább elfeledkező, semmint tudatosan lemondó állam helyére magánintézmények lépnek: a kortárs képzőművészet területén elég utalni az acb Galéria projektjeire, tevékenységére. Ami a mostani kiállítás szempontjából lényegesebb: a közintézmények és a magángyűjtemények összefűződésére a föld más tájain megfontolt módon ugyan, de természetes lehetőségként tekintenek - a világ nagy közgyűjteményei már két évszázada elsősorban magánforrásokból gyarapodnak. A megfontolt intézmények pedig a gyűjtőre is ebből a nézőpontból tekintenek. Magyarországon azonban a gyűjtő - mint negyven-ötven évvel ezelőtt a hazai krimikben - gyakran még mindig gyanús, az állam pedig, mint ezt a legutóbbi hónapok fejleményei is igazolják,