Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 12. szám - ESSZÉ - Lengyel László: A félelemmentes élet - Konrád György
és a nagyobb társadalom, nemzet visszavonta nemcsak a bármilyen tulajdonhoz, életfeltételhez való jogot, de az élethez való jogot is. Az emberek éber megfigyelése, szándékaik kikémlelése, a túlélés esélyeinek, a kiben bízhatsz s kiben nem egyszerre racionális és érzéki mérlegelése tizenegy évesen nem szociológusi munka vagy írói mesterség, hanem élet-halál kérdése. Nincs otthonod, sarkod, ágyad, utcád, városod, hazád, istened, talán világod se, ahol biztonságban lehetsz, ahová befogadnak. Úgy vagy, hogy nem vagy. Konrád minden érzelgés és utólagos számítgatás nélkül írta meg többször is, milyen volt szüleit elveszteni és megtalálni, rokonait elveszteni és nem találni, önmagát elveszteni és valaki másban, amivé lett, magára találni. Évtizedekkel később unokatestvére, Polónyi Péter visszaemlékezéséből tudtam meg, hogy közöm volt ehhez a tizenegy éves fiúhoz. A papírok nélkül bujkáló Konrád testvéreket egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra, egyik percről a másikra cserben, a semmiben hagyták rokonaik. Aki maradt számukra, az a Kerti mulatság című önéletrajzi regény Zsuzsája, az Elutazás és hazatérés Zádor Gyuláné Vágó Zsófija. A fiatalasszony a szomszéd lakásban bujkált három gyerekkel: saját fiával, Polónyi Péterrel, és a két Zádor gyerekkel. Férje munkaszolgálaton, ahonnan soha nem tért vissza. 1944. október 15-e és 1945 áprilisa között, Zsófi „néni” - harminckét éves volt ekkor - befogadta a Konrád gyerekeket, Gyurit és lánytestvérét. Öt gyerekkel bujkált, éhezett, fázott, halálos ítélet alatt. „Zsófi néni finom, vékony jelenség volt, minden ezüstös volt rajta, a hangja, a szeme és a dús, fekete hajában néhány őszülő tincs. Nem habozott azt tenni, amit ízlése diktált, úgy kezelt bennünket, mintha az övéi lennénk, hónapok alatt ötgyerekes, egyedülálló anya lett. Arra is volt gondja, hogy ép lelki kőrrel éljük túl ezt a förtelmes időt.” Polónyi Péter leírja, hogy ennek az éhező közösségnek egyik mentője egy fekete hajú, magas és vidám nő volt, aki hátizsákjában újra meg újra élelmiszert és hamis papírokat hozott az anyjának. „Szép, fiatal nők síbakancsban, norvég mintás pulóverben, bőséges hajukat simán kontyba fésülve, nadrágos, hosszú lábukat egymáson átvetve cigarettáztak. Sok olyasmin nevettek, amit én nem értettem. Mások voltak, mint a kisvárosi asszonyok, gunyorosak, talányosak, radikálisak és kifinomultak. Nem is egyie szerelmes voltam közülük, de egészen különlegesen szerelmes voltam Zsuzsába [Zsófiba], pontosabban Zsuzsa [Zsófi] nénibe.” Ez a bekezdés szó szerint szerepel az 1989-es Kerti mulatságban éppúgy, mint a 2002-es Elutazás és hazatérésben. Bevallom, hogy a sok nő közül engem csak az egyik huszonöt éves lány érdekel. 1944 őszén s telén több fiatal nő is élt a nevén, a papírjaival mint kolozsvári keresztény menekült. (Kolozsvár akkor már szovjet kézen volt, így a papírok nem voltak ellenőrizhetők.) Ismerte a Zádor családot Kolozsvárról, és Zádorné Vida Zsófi egyike volt azoknak, akiknek élelmiszert és életmentő papírt szállított. Ő járt síbakancsban és norvég mintás pulóverben, derekáig érő fekete haját bonyolult koszorúkontyba fonva. Kovács Ágnes volt, az anyám.