Mozgó Világ, 2021. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)
2021 / 4. szám - -ról, -ről - Almási Miklós: Ami tudható
szolgált 1944 két egymást követő miniszterelnöke, Sztójay Döme és Lakatos Géza, a Horthy-korszak legismertebb tábornokainak nagy része, így hadosztályparancsnokként az 1941-es hadba lépés vezérkari főnöke Werth Henrik, az ekkori miniszterelnök, Bárdossy László pedig 1919-ben a Közoktatási Népbiztosság osztályvezetője volt. Ugyanakkor a Magyar Kommunista Párt alapítóinak, a forradalom vezetőinek jelentős részét éppen saját rendszerük tüntette el a harmincas években, sőt, akik megúszták a sztálini kivégzéseket, azokon is maradandó nyomot hagyott a félelem és megalázottság. Úgy tűnt — mondja könyve végén a szerző —, hogy a Tanácsköztársaság a rendszerváltással, a rá emlékeztető gigantikus emlékművek szoborparkba kerülésével a történelem szemétdombjára került. De, mint azt az 1919-es vörösterror áldozatai monumentumának 2019-es újrafelállítása mutatja, harminc év tetszhalottság után a történetnek nincs vége. Adódik a Hatos Pál által feltett kérdés: „Lehet, hogy nem mi vesszük birtokba a múltat, hanem a múlt tartja zsarnoki fogságában jelenünket?” Ha igen a válasz — teszem hozzá -, az sem menti az ezt az állapotot boldogan elfogadókat. Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság története. Budapest, 2021, Jaffa Kiadó, 608 oldal, 4499 forint. Almási Miklós Ami tudható Olyan világban élünk, amelyben a korábban fixre vett történelmi események (tények) sem számítanak stabil alapzatnak, megkérdőjelezik őket, s még jó, ha nem tagadják (holokauszttagadók), netán a korábbi értelmezések ellenkezőjével dicsekednek. Gyáni Gábor belevág ebbe a dzsungelbe, azt kutatja, mi az, amit történeti tudásnak nevezhetünk. Ráadásul rögvest könyve elején kijelenti, hogy amit a következő ötszáz oldalon kifejt, annak nincs köze a történetfilozófiához: „A történész beszél ez alkalommal elméletről, pontosabban: történészként, de elméleti igénnyel kívánok beszélni a történeti megismerés egynéhány kérdéséről. Ez a munka semmiképp sem történetfilozófia, még ha több is kíván lenni puszta történeti metodológiánál.” Beleszerettem ebbe a mondatba, hisz nem vagyok történész, viszont a könyv filozófiai felütéseinek történetírásbeli következményei magukkal ragadtak. Már csak azért is, mert a szerző korábbi visszhangot keltő könyve (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése) pont egy filozófiai vita történettudományi oppozíciójaként (ill. kiegészítéseként) született, nevezetesen a posztmodern történelemfelfogással való vitába csapott bele. Elsősorban Hayden White akkor berobbant (divatba jött) elméletének kritikájával , amelynek bátor, mert originális fejtegetése mind a mai napig hihetetlen hatást gyakorolt rám.