Mozgó Világ, 2021. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2021 / 11. szám - -ról, -ről - Pető Iván: „Miért szállong a turul s ölyű”?
az avar kori és a magyar honfoglalás kori emlékeket, akkor valószínűleg megbukik. Nagyon jellegzetesen eltérő és nagyon jól meghatározható emlékcsoportokról van szó. Egy szkíta kori nyílcsúcsot egy 10. századi nyílcsúcstól egy első éves egyetemi hallgató is el tud különíteni. Hun és avar kori nyílcsúcsokkal ugyanez a helyzet. [...] Ezek között a régészeti kultúrák között tehát nem tudunk folytonosságot kimutatni.” A könyvben Langó a maga nevében tehát nem bírál, nem gúnyolódik amatőr tévedések vagy a tények figyelmen kívül hagyása miatt. Ugyanakkor kedvvel idézi például a Honfoglalás című Munkácsy-festményről a kortárs kritikákat, mások mellett Jósa András szövegét (a könyv két helyén is ismételve): a festő méltán kapott két- vagy háromszázezer forintot művéért — írta a nyíregyházi múzeum alapítója és névadója —, de ha ismerte volna a honfoglalás korának leleteit, „nem adott volna Árpádnak talpa alá olyan XV. századbeli koppantó tálcához hasonló kengyelt, mint a milyent Marokkóban ma is használnak, nem függesztett volna oldalára olyan kardot, a milyeneket 1847-ben a jurátusok viseltek, nem adott volna az üdvözlő tömegeknek markába bütykös fokú török szablyákat Ugyanakkor Langó azt is jelzi, a művészi nézőpont mennyiben más, mint a tudományos: a megfestett jelenet vagy úgy néz ki, „ahogy volt, vagy úgy, ahogy képzeljük”, de hogy milyen volt a magyarok bejövetele, nem tudjuk, a valóságtól pedig Isten mentsen, hiszen furcsán, dísztelenül nézhetett ki a ruhájuk - fogalmazta meg szempontjait Munkácsy. A könyv ezt érintően, de általánosabb elvként képviseli: Árpád jelentősége a nemzetet részben a múltból építő 18. századtól megnövekedett, a 19. századtól személye egyet jelentett a honfoglalással, „[...] így a róla készített leírások, képi ábrázolások és szobrok egyben a honfoglalás eseménytörténetét közvetítették, bemutatták, miként képzelték el [...] magát az eseményt és annak szereplőit. A régészet fejlődésével azonban az [...] Árpád fejedelemre épített, korai magyarokról alkotott ideál [...] és a honfoglalók tényleges hagyatéka egyre messzebb kerül egymástól.” Az alkotásokkal mindaddig azonban nincs baj, amíg szemlélői tudják, hogy nem az egykori valóságot látják, hanem mítoszokat. Langó nyitott arra, hogy a régészeti leletek alapján, más kutatók véleményét elfogadva, a nemzeti romantikában meghonosodott honfoglalás kifejezést a történelmi valóságnak pontosabban megfelelő megtelepedéssel cseréljék fel. Ugyancsak indokolt kiemelni: moldáviai feltárások alapján nem zárja ki, hogy a magyaroknak a 10. század első felében még politikai érdekszférájukhoz tartozott a Dnyeszterig a keleti régiók egy része is, és feltételezhető, hogy innen a honfoglalók után is érkeztek letelepülők. Ezt megerősíteni látszik, hogy magyar kutatók egymásra épülő újabb kutatásai arra figyelmeztetnek: Erdély és a Dunántúl jelentős részén csak a 10. század második felében jelentek meg a magyar temetők, ami azt mutatja, hogy már ekkor mást jelentett a politikailag uralt és a ténylegesen birtokba vett terület. Bár a könyv döntő része a honfoglalás korát érintő régészeti kutatások szisztematikus bemutatása, a szerző vissza-visszatér a múlt interpretálásának nemzetépítésben játszott szerepére. Mindjárt az első oldalon 103