Műemlékvédelem, 1960 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1960 / 1. szám - Dercsényi Dezső: A magyar műemlékvédelem tíz éve

A törvényjavaslat valóban elkészült, de még minisztériumi tárgyalásra sem került. Ellenben az Elnöki Tanács első feladatai közé tartozónak ismerte — hisz megalakulása után pár hónappal törvényerejű rendelet kiadásával meg is oldotta — ezt az évtizedes problémát. Nincs itt sem helyünk, sem alkalmunk, hogy össze­vessük az 1881-es és az 1949-es műemléki törvényt, csak szellemüknek alapvető eltérésére szeretnék rámutatni. A 13-as tvr. — támaszkodva a Szovjetuniónak a műemlékvédelem megjavításáról szóló 1948. évi 3898. sz. határozatára — a nemzet kulturális értékének, feltétlenül megőrzendő örökségének tekinti a műemlé­keket, és ebből vezeti le mindazokat a megszorításokat, kötelezettségeket, melyek­kel a műemlék tulajdonosát, használóját a fenntartásra, a helyreállításra kötelezi. Törvényünk volt tehát, de hiányzott a szervezet, az anyagi bázis, hogy a kor­szerű jogszabály által kezdeményezett korszerű műemlékvédelmet meg lehessen valósítani. Túlságosan leegyszerűsíteném a problémát, hogyha a műemléki szervezet egy évtizedes alakulását jónak, fejlődőnek nevezném, akár pedig azzal, hogy elégtelennek jellemezném. Egymagában az a tény, hogy 1949 novemberétől 1957-ig ötféle, egymást követő szervezet foglalkozott a műemlékvédelemmel : a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, Népművelési Minisztérium, Építészeti Tanács, Országos Építésügyi Hivatal, Várgondnokság , azt mutatja, hogy a megfelelő szervezet kialakítása nem volt egyszerű feladat. De ezeknek a nehézségeknek mindig volt jó oldala is. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja a szakerők (elsősorban a múzeumi, műemléki) koncentrálását és jobb felhasználását tette lehetővé. Ezzel egyidejűleg a műemlékvédelem problémái beépültek a vidéki múzeumok feladat­körébe, helyet kaptak kiállításaikon. A Központ fennállásának három éve alatt szoros kapcsolat alakult ki a múzeumi és műemléki szakterületek között, ami mind­két szakma előnyére vált a múltban, és reméljük, előnyére válik a jövőben is. Az Építészeti Tanács és az Országos Építésügyi Hivatal, minisztertanácsi szervek lévén, a műemlékvédelem ügyét tárcákon felülemelkedő közös és nagy problémává tudta tenni. S ha elvi szempontból kritizálni lehet is, hogy a Várgondnokság mellé helyezték a műemlékvédelmet, nem tagadható, hogy költségvetési, szervezeti vonatkozásban ezzel indultunk meg az eredményesnek látszó úton. Lényegében hasonló lassú fejlődést mutatnak a központi műemléki hitelek. Kétségtelenül előnyösebb lett volna, ha a kezdet kezdetén kap a magyar műemlék­­védelem olyan támogatást, mint ma. Kedvezőbb lett volna nemcsak a műemlék­­védelem, de a népgazdaság szempontjából is. Ma sokkal többet kell e célra költe­nünk, hogy a háború pusztításait és az utána következő évek hiányait kipótoljuk. A szervezet és a központi műemléki hitelek alakulásában az 1957. év döntő fordulatot hozott. Megalakult az Országos Műemléki Felügyelőség s ezzel egyidej­űleg a főváros külön szervezete, a Budapesti Műemlékfelügyelőség. Ma az Országos Műemléki Felügyelőségnek 108 állandó műszaki, tudományos, adminisztratív dolgozója van és hét építésvezetőségre osztott munkaterületén közel ezer munkása dolgozik. Az Országos Műemléki Felügyelőség ez évi hitele meghaladja a 23 milliót, a fővárosé pedig a 30 milliót. Amihez vidéken még a lakóház felújítás, a használók tatarozásainak nem jelentéktelen összegei járulnak. A törvényhozás, a hitelek, a szervezet vizsgálata tehát azt mutatja, hogy a magyar műemlékvédelem megtalálta helyét a szocialista államigazgatás, nép­gazdaság, jogszabály-alkotás és alkalmazás területein. 1. A diósgyőri vár helyreállítása (Ferenczy K. építész, 1954)­­*■ 2

Next