Műemlékvédelem, 1974 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1974 / 1. szám - Dercsényi Dezső: Ipolyi Arnold, 1823-1886

korok alkotásaitól, nem utolsósorban berendezésétől, hogy eredeti alakjában állítsa vissza. Ez a törekvés, ami annyi kárt okozott pl. a francia katedrálisokban, hazánkban kevésbé talált talajra (talán Lébény, a soproni Szt. Mihály templom és a pannonhalmi apátság restaurálása sorolható e műfajba.) Sokkal súlyosabb kárt okozott a stílszerű helyreállítások módszere, mely lényegében műemlékvédelmünk megújulásáig, e század harmincas éveinek közepéig tartott. Ez a helyreállítási szemlélet teljesen feledte, vagy még inkább a XIX. sz. emberének tudásgőgjével sutba dobta a törénetiség elvét. Példa rá a kassai Dóm belső terének indokolatlan megváltoztatása, a pécsi székesegyház homlokzatának hazánkban soha nem volt toscan román kialakítása, a Mátyás-templom neogótikus újjáépítése stb. Műemlékvédelmünk történetével foglalkozók gyakorta felemlítik ezen helyreállítási módszer védelmében, hogy kritikánkban a mai szemléletünket vetítjük vissza a múltba. Megfeledkeznek azonban arról, hogy Ipolyi és kortársainál már kialakult a helyes szemlélet, hogy ezt a szemléletet képviselte báró Forster Gyula, a MOB elnöke írásaiban és Möller István — elsőnek a kontinensen — egy középkori templomrom konzerválásával 1889-ben Zsámbékon. Meg volt tehát a helyes út, ismert volt a korszerű módszer, de ahogy a történész Ipolyit félreállították, mondván, hogy „megrontja a nemzeti érzést, mert a magyar történelem messzeségébe veszett valóságát akarta feltárni... a magyar, szlovák, horvát, szerb jobbágyok lábnyomain indulva viszsza a múltba” (R. Várkonyi Ágnes), ugyanúgy félretolták műemléki elveit is. Nem véletlen talán, hogy a magyar műemlékvédelem akkor tért vissza erre az útra, amikor Gerevich Tibor veszi át és szervezi újjá a MOB-ot, nemcsak azért, mert mindig nagyra értékelte Ipolyit, hanem főként, mert elveit korszerűnek, modernnek tartotta a két világháború között is. A műemlékvédelem összetett tudomány, a ma sokat emlegetett komplex módszer alkalmazása itt nemcsak kívánalom, de elengedhetetlen szükségszerűség is. Tárgya — Ipolyi szemléletében is — a történeti forrás értékével bír, amely — fogalmazzuk most át az ő megállapítását — hitelesen vall kora társadalmának fejlettségéről, nemegyszer elmaradottságáról is. Ugyanakkor javarészük műalkotás is, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a művész kezével, hanem a restaurátor alázatával kell hozzányúlni, hogy értékeit maradéktalanul megmenthessük. Ipolyinál ez a kettősség a művészettörténeti szemlélet egységében szervesen jelentkezik. Csak műemlékvédelemmel foglalkozó tanulmányát nem ismerem, de alig van művészettörténeti írása, mely ne térne ki műemlékvédelmi kérdésekre. Az előbb idéztem Eitelbergerrel kapcsolatban a pécsi domborművekről írott sorait. Érdemes az idézetet folytatni. A Sámson jelenetekről szólva így ír: „Tárgyánál is azonban jóval érdekesebb műtörténetünkre nézve a mű kivitele, habár az még oly kezdetleges, barbár, durva s idomtalan volna is, amilyennek első tekintetre mutatkozik. El ne ijedjünk azért sajátunkká fogadni. Mint a jó édesanya, mondják, torzszülöttjét gyöngédebben ápolja, úgy műtörténetünk is, azt hiszem, nagyobb figyelemmel időzhet ezen saját eredeti első műkísérleteink egyetlen fennmaradt emlékénél, mintsem a közös korízlés és műtehetség színvonalán álló egyéb hazai műveknél. Mert íme rajta még az ízlést idomító külső befolyás által ki nem fejtett, de éppen azért meg sem zavart nemzeti vagy hazai képzőművészetünk eredeti elemeit megleshetnék.” Az idézet Ipolyinak a középkori magyar szobrászat első átfogó tanulmányáról való, melyet a következő gondolattal fejezett be. „Tekintetes Akadémia, Tisztelt Gyülekezet! Önök lelke elé vezettem ismét azon mesterművek egész új sorát, melyeket egykor nemzetünk alkotott, őseink, apáink buzgósága, fénye, műérzete emelt. Ős tisztes basilikáink, magasztos dómjaink szent faragványait, királyaink üres sírjai emlékeit, hőseink és jeleseink szobrait. Megvallom félénken habozva tettem azt. Kétkedve minden nyomon: vájjon ugyan érdekelhet-e még valakit a buzgóságában talán elfogult régiségbúváron kívül?” Majd részletesen szól műemlékeink pusztulásáról és így folytatja: . . . „Azután rajongunk a nemzet múlt nagyságáért! Álmodunk jövő dicsőségéről! Örökíteni akarjuk nagy történeti eseményeink emlékét. Oszlopot, emléket óhajtunk nagy férfiainknak és hőseinknek. Szobrokat akarunk nekik emelni — míg fennálló emlékeiket nem ismerjük, a meglevőket veszni hagyjuk. Íme itt van törénetünk legnevezetesebb, nemzetünk legkitűnőbb férfiainak néhány száz szobra. Őriznők csak ezeket, állítanók csak fel méltón, ha nem Pantheonban legalább Múzeumban, vagy csak állítanák ki legalább méltó kiadásban, rajz és leírásban a világ elébe — s mily méltó emléket emelnénk nekik s emelnénk magunknak; mily önérzettel mondhatnék rá mutatva: íme mily emlékei vannak, mily monumentális művilága volt a magyarnak.” Majd később így folytatja: . . . „Panaszkodhatunk-e még azután, hogy műemlékeink nincsenek? Igen panaszolhatjuk azt, hogy azokat sem ismerjük amik megvannak; panaszolhatjuk, hogy azokat rendre pusztulni hagyjuk; panaszolhatjuk, hogy a műigénynek s a nemzeti kegyeletnek megfelelő méltó kiadásaink nincsenek, hogy azokat a nemzeti történelemnek, a hazai művészetnek, hogy általában a nemzetnek kezébe nem adhatjuk!” „Pedig úgy látszik, hogy nekünk egyelőre, hogy még sokáig majdnem egyedüli félreismerhetetlen feladatunk ezen a téren is, azt fenntartanunk, a mi őseinktől ránk maradt, miután jobbat alkotni úgy sem tudunk. Vagy végzetes-e, az, hogy amióta alkotni nem bírunk, múltunk alkotmányait sem vagyunk képesek fenntar t