Műemlékvédelem, 1997 (41. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám - Román András: A Velencie Kartától a Nárai Dokumentumig

Román András A VELENCEI KARTÁTÓL A NÁRAI DOKUMENTUMIG A második világháború iszonyú pusztítása, mint azt azóta sokszor leírták, kételyek so­rát keltette a műemlékek helyreállítóiban. Varsó? Coventry? Buda? Esetleg a drezdai Frauenkirche? Melyik a kivezető út, melyik követendő? Mint azt szintén jól tudjuk, Piero Gazzoláé és társaié az érdem, hogy volt bátorságuk, diplomáciai érzékük s fő­leg tudásuk ahhoz, hogy a Velencei Kar­­tában világos választ adjanak a kérdésre: mit szabad és mit tilos tenni a műemlékek­kel helyreállításuk során. Nem volt gyors válasz, majd húsz év telt el addigra a hábo­rú befejezése óta. Viszont alapos és hosszú távra szóló. Vajon gondolt-e rá Gazzola, hogy kartája az évszázad végén is tükör ma­rad? Tükör, amibe ugyan nem mindenki néz bele, de ami mindenkinek értelmes képet ad egy-egy műemlék helyreállításáról. Amivel annak is számolnia kell, aki nem a karta hí­ve, vagy aki már nem a híve. Mert ilyenek is vannak és voltak is kez­dettől fogva. Majd húsz éve már annak is, hogy az ICOMOS V. kongresszusán Szuz­­dalban először vetették fel a Velencei Karta revíziójának szükségességét. Munkacsopor­tok alakultak a szöveg fésülésére vagy tupí­­rozására, elhangzottak az azóta megszokot­tá vált kifogások, hogy a karta túlságosan Európa-centrikus, hogy a műemlékek egyes csoportjaival nem kellő mélységig foglalko­zik, hogy a szöveg nem eléggé szerkesztett. Később az is, hogy túlságosan statikus, nem számol azzal a fejlődéssel, ami a társadal­makban, a művészetekben, a technikában, a műemlékvédelemben végbemegy. Valószínűleg mindez igaz. Ennek ellené­re valamennyi munkacsoport dolgavégezet­­lenül oszlott fel vagy unta meg munkáját: rá kellett jönniük, nem képesek jobbat alkotni a kartánál. Lassan azoknak is beletört a bicskája, akik nem irányoztak elő mást, mint a Velencei Karta egyszerű kommentá­lását. A szöveg úgy jó vagy úgy rossz, ahogy van, kiegészíteni, magyarázni, pláne módosítani nem szabad - mondták ki né­hány évvel Szuzdal után. Ezt a műemléke­sek nagy többsége „úgy jó”-nak értelmezte. A Velencei Karta kezdett klasszikussá válni, amihez nemcsak hogy nem lehet, de főleg nem illik hozzányúlni. Azt azonban senki se állította természete­sen, hogy a Velencei Karta a műemléki el­mélet történetének lezárását jelenti, hogy el­méleti munkára nincs többé szükség. így jöttek létre egymás után a különböző mű­emlékfajták kiegészítő kartái, a Velencei Karta emlőiből táplálkozó újszülöttek. A történeti kertek Firenzei Kartája, a történeti városok kartája, ami az idén lesz épp tíz éves, a régészeti emlékek kartája és a népi építészeté, amit ha igaz, 1999-ben fognak elfogadni. A nagy dömpingben készültek irányelvek a kulturális turizmusra, a műem­lékvédelem szakoktatására meg a műemlé­kek dokumentálására és inventarizációjára is, de ezeket nem tekintem a Velencei Karta kiegészítő okmányainak, legalábbis a hely­reállítás tekintetében. Egyes országok mű­emléki szakemberei nemzeti karták összeál­lítását is szükségesnek találták, egyikük­­másikuk, mint pl. az ausztrálok Burra Char­ter-e kitűnő munka. Valamennyi ilyen irat­ban közös, hogy mind a Velencei Karfára hi­vatkozik, s valóban nincs azzal ellentétben egyik sem. Az elméleti munkásságot néha egyáltalán nem elméleti jellegű okok ösztönzik. Vala­mi ilyesmiben vélem felismerni annak okát is, hogy a kilencvenes években új bűvszó jelent meg a műemlékvédelem nemzetközi színterén, a hitelesség. Úgy vélem, a dolog azzal függ össze, hogy (ismét csak nem el­méleti okokból) a műemlékvédelem s főleg az ICOMOS tevékenységén belül egyre na­gyobb szerep jutott és jut a világörökség­nek. Ezt a fogalmat az UNESCO 1972-ben kodifikálta, azóta óvja különös gonddal a világ legfontosabb kulturális (azaz műemlé­ki) és természeti kincseit, kinyilvánítva, hogy ezek az emlékek az egész emberiség identitását fejezik ki, hogy fennmaradásuk az egész emberiség alapvető érdeke, hogy értük az egész emberiség egyetemlegesen felelős. Az identitás fogalma kezdett a mű­emléki érdeklődés homlokterébe kerülni, ez lett az 1984-es rostocki kongresszus szemi­náriumának központi témája. A fiatal történ 2

Next