Műemlékvédelem, 1997 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Román András: A Velencie Kartától a Nárai Dokumentumig
Román András A VELENCEI KARTÁTÓL A NÁRAI DOKUMENTUMIG A második világháború iszonyú pusztítása, mint azt azóta sokszor leírták, kételyek sorát keltette a műemlékek helyreállítóiban. Varsó? Coventry? Buda? Esetleg a drezdai Frauenkirche? Melyik a kivezető út, melyik követendő? Mint azt szintén jól tudjuk, Piero Gazzoláé és társaié az érdem, hogy volt bátorságuk, diplomáciai érzékük s főleg tudásuk ahhoz, hogy a Velencei Kartában világos választ adjanak a kérdésre: mit szabad és mit tilos tenni a műemlékekkel helyreállításuk során. Nem volt gyors válasz, majd húsz év telt el addigra a háború befejezése óta. Viszont alapos és hosszú távra szóló. Vajon gondolt-e rá Gazzola, hogy kartája az évszázad végén is tükör marad? Tükör, amibe ugyan nem mindenki néz bele, de ami mindenkinek értelmes képet ad egy-egy műemlék helyreállításáról. Amivel annak is számolnia kell, aki nem a karta híve, vagy aki már nem a híve. Mert ilyenek is vannak és voltak is kezdettől fogva. Majd húsz éve már annak is, hogy az ICOMOS V. kongresszusán Szuzdalban először vetették fel a Velencei Karta revíziójának szükségességét. Munkacsoportok alakultak a szöveg fésülésére vagy tupírozására, elhangzottak az azóta megszokottá vált kifogások, hogy a karta túlságosan Európa-centrikus, hogy a műemlékek egyes csoportjaival nem kellő mélységig foglalkozik, hogy a szöveg nem eléggé szerkesztett. Később az is, hogy túlságosan statikus, nem számol azzal a fejlődéssel, ami a társadalmakban, a művészetekben, a technikában, a műemlékvédelemben végbemegy. Valószínűleg mindez igaz. Ennek ellenére valamennyi munkacsoport dolgavégezetlenül oszlott fel vagy unta meg munkáját: rá kellett jönniük, nem képesek jobbat alkotni a kartánál. Lassan azoknak is beletört a bicskája, akik nem irányoztak elő mást, mint a Velencei Karta egyszerű kommentálását. A szöveg úgy jó vagy úgy rossz, ahogy van, kiegészíteni, magyarázni, pláne módosítani nem szabad - mondták ki néhány évvel Szuzdal után. Ezt a műemlékesek nagy többsége „úgy jó”-nak értelmezte. A Velencei Karta kezdett klasszikussá válni, amihez nemcsak hogy nem lehet, de főleg nem illik hozzányúlni. Azt azonban senki se állította természetesen, hogy a Velencei Karta a műemléki elmélet történetének lezárását jelenti, hogy elméleti munkára nincs többé szükség. így jöttek létre egymás után a különböző műemlékfajták kiegészítő kartái, a Velencei Karta emlőiből táplálkozó újszülöttek. A történeti kertek Firenzei Kartája, a történeti városok kartája, ami az idén lesz épp tíz éves, a régészeti emlékek kartája és a népi építészeté, amit ha igaz, 1999-ben fognak elfogadni. A nagy dömpingben készültek irányelvek a kulturális turizmusra, a műemlékvédelem szakoktatására meg a műemlékek dokumentálására és inventarizációjára is, de ezeket nem tekintem a Velencei Karta kiegészítő okmányainak, legalábbis a helyreállítás tekintetében. Egyes országok műemléki szakemberei nemzeti karták összeállítását is szükségesnek találták, egyikükmásikuk, mint pl. az ausztrálok Burra Charter-e kitűnő munka. Valamennyi ilyen iratban közös, hogy mind a Velencei Karfára hivatkozik, s valóban nincs azzal ellentétben egyik sem. Az elméleti munkásságot néha egyáltalán nem elméleti jellegű okok ösztönzik. Valami ilyesmiben vélem felismerni annak okát is, hogy a kilencvenes években új bűvszó jelent meg a műemlékvédelem nemzetközi színterén, a hitelesség. Úgy vélem, a dolog azzal függ össze, hogy (ismét csak nem elméleti okokból) a műemlékvédelem s főleg az ICOMOS tevékenységén belül egyre nagyobb szerep jutott és jut a világörökségnek. Ezt a fogalmat az UNESCO 1972-ben kodifikálta, azóta óvja különös gonddal a világ legfontosabb kulturális (azaz műemléki) és természeti kincseit, kinyilvánítva, hogy ezek az emlékek az egész emberiség identitását fejezik ki, hogy fennmaradásuk az egész emberiség alapvető érdeke, hogy értük az egész emberiség egyetemlegesen felelős. Az identitás fogalma kezdett a műemléki érdeklődés homlokterébe kerülni, ez lett az 1984-es rostocki kongresszus szemináriumának központi témája. A fiatal történ 2