Műemlékvédelem, 2002 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám - Fasang Árpád: Az örökség kötelez
giai környezete között is, s lássuk be, hogy a jelenleginél békésebb világ megteremtése nagyrészt a földrészek közötti gazdasági, szociális és kulturális kiegyenlítődéstől függ, különben a szorongás és rettegés egyetemes - interkontinentális - népbetegséggé fog válni. E három mérlegelési szempont a műemlékvédelem terén mutatkozó tennivalókat is nagyban meghatározza. Például annak a belátása, hogy a méreteiben meghatározott és nem tágítható földbolygónkon exponenciális növekedés hosszabb távon nem tartható fenn. Ezért csak kellő szerénységgel szabad az ilyen kifejezéseket is használnunk, mint „développement durable”, azaz tartós fejlődés. Vajon milyen biztos alapokon nyughat az a „szilárd”, „tartós” gazdasági növekedés, amely három-négy évenkénti, ciklikusan ismétlődő válságokat kénytelen elviselni? E válságok pedig (témánknál maradva) szinte törvényszerűen s automatikusan a kulturális célokra, így a műemlékvédelemre fordított támogatások csökkentését vonják maguk után. Egy másik nagy tanulság, hogy nem lehet „a múltat végképp eltörölni”, s a történelmet, azaz közös múltunkat bár lehet, de kockázatos kizárólag alkotó elemeire szétbontva, csak apróbb részleteiben vizsgálni, mert különben elveszítjük szintetizáló képességünket. A fától nem látjuk az erdőt. Félő, hogy a nagy összefüggések fel nem ismerése miatt be fog következni az is, amitől mi, kelet-közép-európaiak oly sokat szenvedtünk. Az a balsejtelem, hogy az átélt megpróbáltatásokat újabbak fogják követni, melyek következtében „a föld fog sarkából kidőlni”, s utána pedig már csak az általunk teremtett újabb és még újabb romok fognak vádolni bennünket. A valódi kérdés - Kazinczy szavaival: a nagy titok - az, hogy lehet-e a destruktivitás, a közöny, a restség szellemével szemben hathatósan védekezni? Az elődeink által teremtett kultúra, annak védelme egyben a reménynek is az üzenete. Van kiút! Ezért is kötelességünk a ránk bízott örökséget minden erőnkkel óvni és ápolni, a szellem rózsáiba „gyümölcsözőbb eszméket oltani”. E gondolat korántsem új. Már Vörösmarty Mihály is megfogalmazta a következőképpen: ,,...Egy újabb szellem kezd felküzdeni, /Egy új irány tör át a lelkeken:/A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani, / Hogy végre egymást szívben átkarolják, / S uralkodjék igazság, szeretet. / Hogy a legalsó pór is kunyhójában / Mondhassa bizton: nem vagyok magam! / Testvérim vannak, számos milliók; / Én védem őket, ők megvédnek engem. /Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. /Ez az, miért csüggedni nem szabad... ” Érdekes módon a nagy és pozitív szemléletváltás (régi-új gondolatok reneszánsza) a szellemi és történeti örökség megítélését illetően szintén a francia forradalom utáni időszakra vezethető vissza. Ez kiterjedt a műemlékvédelemre, az archeológia fejlődésére, de a művészet- és irodalomtörténetre vagy a zenetudományra egyaránt. Például az építőművészet terén éppen a francia forradalom alatt bekövetkezett esztelen kolostor- és kastélyrombolások után tört fel az elementáris igény a vandál pusztítások sebeinek gyógyítására, régmúlt korok történeti emlékeinek megbecsülésére és megóvására. Az emberiségnek a múltjával való szembenézése - egy nagy átértékelődési folyamat - azóta is tart (lehetséges, hogy ennek a folyamatnak még csak a kezdeteinél tartanánk?) és teljesen új távlatokat kapott. E világméreteket öltő koncepcionális váltásról — hogy ne mondjam gondolkodásbeli „átrendeződésről” később még szólni fogok, de előbb e szemléletváltást próbálom meg egy zenetörténeti példa segítségével illusztrálni. A XIX. század közepéig a régi középkori és reneszánsz - zene megóvása, a hangversenyéletbe való beépülése teljesen távol állt a közérdeklődéstől. A zeneszerzők törekvése is az volt, hogy minél újabb és újabb zenei „felfedezéseket”, merészebbnél merészebb akkordfűzéseket alkalmazzanak, újabb és újabb formai megoldásokkal találja szembe magát a zenehallgató közönség. Régebbi korok muzsikája a feledés homályába merült. Még szerencse, hogy a székesegyházak kottatárai megőrizték e régmúlt porosodó partitúráit. A XVIII. században például ugyan ki feltételezte, hogy a középkori zeneszerzők, Machaud, Jannequin, Ockeghem vagy Josquin des Prés alkotásai valamikor még mérföldkőnek fognak számítani az európai zenetörténetben? Ma pedig a régi zenék újrafelfedezését, azok virágkorát éljük. Természetesen e szemléletváltás sem ment ellentmondások nélkül. Nemcsak mi magyarok, hanem más, a nemzeti önállóság útjára lépő népek is feltették maguknak a költői kérdést — ismét Vörösmarty Mihályt idézve: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? /Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző /Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. ” 2