Műemlékvédelem, 2016 (60. évfolyam, 1-6. szám)
2016 / 5-6. szám - Fieber Henrik: A műemlék-restaurálás pszichológiája
Fieber Henrik Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a művészet szent nevében - fejbe verések következnek; ha pedig e gyülekezés a művészi stílusok érdekében kerekedik, biztosan bábeli zűrzavar és széjjelfutás lészen a vége. Mert ne adj Isten, hogy művész és nagyközönség, építész és esztétikus, főként klérus és szakember, no meg akadémiák és művészcsoportok e téren egy húron pendülnének. A leghevesebb vita tárgya még ma is a művészi problémák között a stílszerű alkotás, restaurálás, vagy pontosabban szólva a stílegység és stíltisztaság legalább is nálunk, Szkítiából kigyüttek között. A Lajtán túl már kevésbé, sőt alig-alig hallatszik egy őslény vagy Spießnek ellenkező szózata. Nálunk azonban még ma is túlzott önérzettől duzzadó hivatalos jelentések jelennek meg, amelyekben erős hangsúlyozással és aláhúzással van kiírva, hogy ezt vagy azt a román, csúcsíves műemlékünket stílszerűen restaurálták, felfrissítették, kiegészítették. Hírlapok nap-nap után benső megelégedéssel nyugtatják meg a régi emlékeken csüngő honfi kebleket, hogy valamely nemzeti büszkeségünket korhű stílusban örökítették meg. Ankétek ülnek össze, amelyek komolyképűséggel jelentik ki, hogy Rákóczi emlékét mi, a XX. század emberei csak barokk stílusban örökíthetjük meg, amelyben Rákóczi is élt és lehelt, bár a főkuruc szónok Thaly, nem tartotta magára nézve kötelezőnek, hogy Rákócziról írt műveit barokk kori magyarsággal írja meg. Hivatalos testületünk, a Műemlékek Országos Bizottsága még ma is a stílszerű restaurálás és kiépítés büszke piedesztálján díszeleg a hon jobbjainak örömére. A klérus pedig hipnotikus megrögzöttségben rajong a tiszta román és gót stílusú templomokért s jobb ügyhöz méltó aggódással és lelkiismeretességgel kutatja templomainak stílegység tekintetében való szépségfoltjait. Szinte szívet megindító jelenet, mint tudnak panaszkodni, sopánkodni, sőt jajongani, hogy az istentelen barokk és copf kor mennyire eléktelenítette román vagy csúcsíves templomaikat. S ebbeli művészeti kesergésükben hatalmas megerősítést nyernek műemlékeink egyik neves restaurátorának és még nevesebb műépítészének magatartásában, akit borongó lélekkel láttam a felvidék egyik csúcsíves műemlékének barokk oltárai felett töprengeni s szinte karhatalommal kellett őt megakadályozni, hogy a művészet eme „kinövéseit, fattyúhajtásait” szent buzgalmában ki ne dobja a stíltisztaság szent nevében. Mert így állunk ám, drága véreim. Még művészeti életünk vezetőinek fejében is egyiptomi sötétség dereng e fontos kérdésben s azért mérhetetlen károkat okoznak a laikus nagyközönség szemében élvezett óriási tekintélyüknél fogva. Nem csodálkozom tehát, midőn a klérustól leveleket kapok, amelyekben ilyenek olvashatók: „Templomom román vagy csúcsíves, azért stílszerű, tiszta román vagy gót oltárt, kelyhet stb. óhajtok, amely a művészet szabályainak minden tekintetben megfelel.” „Nem szeretném templomom restaurálását kontár kezekre bízni, mert szép műemlék gót stílben; kérek tehát oly művészt, aki a gót stílusban teljesen jártas, hogy a gót stílus szigorú szellemében járjon el.” „Templomom - szakértők szerint is - elsőrendű csúcsíves műemlék, ám nagy baj, hogy csúf barokk berendezés ékteleníti el; életem leghőbb vágya, hogy helyükre stílszerű oltárokat szerezhessek.” No persze, hogy persze! Minden valamire való kézikönyvben, természetesen annál inkább A MŰEMLÉK-RESTAURÁLÁS PSZICHOLÓGIÁJA I.