Műemlékvédelem, 2018 (62. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Roters, Katharina - Szolnoki József: Tüzép-barokk a Kárpát-medencében
gondolat, hogy milyen jó lenne, ha a tisztaság színében tündökölnének ma is a falvaink, és nem ilyen csiricsáré divatszíneket vennének magukra. ” (Csete 1985: 26). Szempontjait a szükséges rugalmassággal alakítva, a paksi paneleken alkalmazott saját díszítéseivel kapcsolatban már sokkal megengedőbb. „A tulipánosnak minősített épületek esetében, amikor ezt a fajta emberközpontúságot viszszahoztuk vagy legalábbis megkíséreltük visszahozni, akkor teljes joggal tehettük azt is, hogy az épület arcát is emberszabásúvá tettük. ” (Csete 1985:26). Mi mást lett volna a kapart kőporos díszítések célja is, ha nem éppen ugyanez: az egyenházakat emberarcúvá tenni? Amíg a haldokló nyugat idealista elméletei elszakították a kultúrát az anyagi alapjától, és az ún. elit szellemi termékeként kezelték, addig a marxista-leninizmus hangsúlyozta a dolgozó tömegek közvetlen vagy közvetett szerepét a kultúra értékeinek létrehozásában. A kommunista „újbeszéd” hazug realizmusára a „kettős beszéd”5 technikájával reagált a közember. Ez a beszédmód a valóság minden egyes elemét szemantikus ambivalenciával ruházta fel. „A szocializmusban a társadalmi önismeret sajátos válsága bontakozik ki. [...] A kádári értelmiség hatalmának rendkívül szégyenlős birtokosa. [...] Ragaszkodik az egységes kultúra fogalmához [...], antiindividuális, patetikus közösségi ethoszt hirdet. [...] (A kultúra fogalmát a magas kultúrával azonosítja, csak a tudományt és a művészetet ismeri el kultúrának, amelytől elkülönítve, lenézően a mindennapi élet fogalmába sorolja és így nem-kultúraként határozza meg más osztályok tudását. " (Konrád, Szelényi, 1989 [1978], 308). A kőporos díszítő gyakorlat szociokulturális gyökerei egészen a jobbágyfelszabadítás elé vezetnek vissza, amikor a szabad költözködés, a tulajdonbirtok joga még nem volt magától értetődő. Sőt a díszek viselése is tabu alatt állt. „Korábbi századok ruházati rendszabályai tiltották a parasztoknak a selyem a bársony, bizonyos prémek használatát, nehogy hasonlóvá váljanak a nemesekhez." (Hofer 1997 [1975]: 218) Az 1810-es években az ország nyugati felében „újfajta luxus" bukkant fel. A színes posztórátétekkel látták el a hétköznap viselt, jobbágy-szolga státust szimbolizáló szűröket. Tulajdonképpen a paraszt öntudatra ébredését jelképezte az így létrejött cifraszűr. Száz évvel később a modernista építészet egyik öregapja, Adolf Loos így ír a díszítés gyakorlatával kapcsolatban az „ Ornamentika és bűnözés" című, 1908-as szövegben. „A pápuák tetoválják bőrüket, kidíszítik a csónakjaikat, az evezőiket, mindenüket, ami csak a kezük ügyébe kerül. De ők nem bűnözők. Ellenben a modern ember, aki tetoválva van, az bűnöző, vagy degenerált. ” Ez tulajdonképpen a modernista esztétika higiéniájának egyik lehetséges ideológiája. A modern fehér ember felsőbbrendűségén alapuló kultúrrasszizmus. Tehát ekkorra már Európa belső részében is átvették a koloniális, gyarmatosító beszédmódot. Miközben Loos Bécsből a Balkánban találta meg a saját indiánjait, addig a budapesti értelmiség a népi mintákhoz visszatérve próbálta meg a saját (nemzeti) identitását definiálni. A bajor gyökerekkel bíró Lechner Ödön a magyar formanyelvet akarta feltalálni. Hiszen az önálló nemzeti formanyelv által tudjuk csak aszszimilálni a „kulturálisan alacsonyabban állókat”, és segítségével vagyunk csak képesek önálló kultúrpozíciót kialakítani, érvényesülni az európai népcsaládok körében. Ez az a pont, ahol a művészet és a politika találkozik. A sors iróniája, hogy Lechner egyik emblematikus épületét, az 1896-ban átadott Iparművészeti Múzeumot egyik kritikusa lekezelően „cigány-palotaként” aposztrofálta. Az épületet átadó Ferenc József pedig „tojásrántottához” hasonlította a bejárat sárga kerámiakorlátját. Halála előtt írt önéletrajzában aztán maga építész is beismeri, hogy a kapu kicsit „túl indusra” sikeredett. A legradikálisabban egyszerűsítő modell szerint ez a nép „vidéken”, azaz az ország Budapesten kívüli részén él. Annak idején a természetközelben élő, idegen szokásoktól meg nem rontott, ősi hagyományait őrző, egyszerű és ártatlan, mesterkéltség nélküli paraszt testesítette meg. De ahogyan a nyomtatás a hagyományos szóbeli kultúrát, úgy ásta alá a tömegtermelés, a városok növekedése, az úthálózat kiépülése, az írni-olvasni tudás terjedése lassan, de biztosan a hagyományos kultúráját. A szövetkezesítés csupán csak a záró közjátéka volt a magyar vidék évszázadokra visszanyúló, a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetének. A falu késleltetett polgárosodásával párhuzamosan indult meg a kivetkőzés. A két világháború között „szűzhímzésként” megnevezett, elidegenítés mentesítő házdíszítő gyakorlat a 70-es évekre érte el a zenitjét. A modernizációs sebességváltás közepette újonnan formálódó falusi réteg (posztparaszt) számára nemcsak a kulturális folytonosságot (2. kép), hanem egy új rendet, ori-