Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - ANAKREÓN ÁTHANGOL - White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói
totikai gyakorlat volt, e gyakorlat eredményét pedig sokkal inkább értékelték irodalmi, semmint tudományos alapelvek szerint. Itt döntően igazság és „tévedés” állítódott szembe egymással, és nem tény és képzelet, megértve azt, hogy az igazság sok fajtája még a történelemben is csak az ábrázolás fikciós technikáival mutatható be az olvasónak. Ezeket a technikákat úgy fogták fel, hogy retorikai eszközökből, szóképekből, trópusokból, kifejezésekből, illetve szavak és gondolatok képleteiből állnak, amelyek - ahogy azt klasszikus és reneszánsz gondolkodók leírták - alapvetően azonosak a költői technikákkal. Az igazságot nem a tényekkel tekintették azonosnak, hanem a tények kombinációjával és azzal a fogalmi mátrixszal, amelyiken belül az a diskurzusban megfelelően elhelyezkedett. A képzeletnek nem kevésbé, mint az értelemnek - az igazság adekvát ábrázolásán kellett fáradoznia, ez pedig azt jelentette, hogy a regénykészítés technikái éppoly szükségesek voltak egy történelmi diskurzus megalkotásához, mint amennyire a tudományos képzettség. A tizenkilencedik század elején azonban az vált elfogadottá - legalábbis a történészek között -, hogy az igazságot a tényekkel azonosítsák, a fikciót pedig az igazság ellentétének tekintsék, amely inkább akadályozza a valóság megértését, mintsem megértésének egyik módja lenne. A történészek szembehelyezkedtek a fikcióval és különösen a regénnyel, mint amely a „tényleges” ábrázolása volna, s nem a „lehetséges” vagy csupán „elképzelhető” bemutatása. Ezért született meg egy olyan történeti beszédmód, diskurzus álma, amely nem állna semmi másból, csak tényszerűen pontos megállapításokból olyan események birodalmáról, amelyek alapvetően megfigyelhetők vagy megfigyelhetők voltak, és amelyek elrendezése eredeti megtörténésük sorrendjében lehetővé teszi valódi jelentésük vagy jelentőségük kifejeződését. A tizenkilencedik századi történész célja jellemzően az volt, hogy kitöröljön a beszédmódjából minden utalást a fiktívre, a csupán elképzeltre, hogy a szónok és a költő technikáit távol tartsa, és kerülje azt, amit a fikció-alkotók intuitív eljárásának tekintettek a valóság megértésében. Hogy a történeti gondolkodás e fejlődését megértsük, tudnunk kell, hogy a történetírás mint külön tudományág nyugaton a tizenkilencedik században alakult ki, amikor a mítosz minden formájával szemben mélyen ellenséges érzés élt. A politikai Jobb és a politikai Bal egyaránt a misztikus gondolkodást okolta a forradalom elterjedéséért és kudarcáért. A történelem téves felfogása, a történeti folyamat jellegének félreértése, irreális várakozások azt illetően, hogy miként alakulhatnak át a történelmi társadalmak - elsősorban ezek vezettek a forradalom kitöréséhez, a forradalmi fejlődést követő furcsa folyamathoz, és a forradalmi tevékenységek hosszú távú hatásaihoz. Minden más indíttatást felülmúlva uralkodóvá vált az, hogy a történelem lapjait a pártelőítéletek, az utópikus várakozások vagy a hagyományos intézményekhez való szentimentális közeledés fényében magyarázzák. Annak érdekében, hogy a pártok egymással ellentétes igényei, állításai között, amelyek a forradalom alatt és után megformálódtak, megtalálják a kivezető utat, szükségessé vált kialakítani a társadalmi érzékelés (szociális percepció) néhány olyan szempontját, amely igazán „objektív” és igazán „reális”. Mivel a társadalmi folyamatok és szerkezetek „démonikusnak” tűntek azon képességük okán, hogy szembeszegüljenek az „iránnyal”, hogy előre nem látott fordulatokat vegyenek, hogy keresztülhúzzák a legmagasabb rendű terveket is, gátolva, frusztrálva a legmélyebb vágyakat, a történelem tanulmányozását demisztifikálni kellett. De a kor gondolkodása egy vizsgált terület demisztifikációját hajlamos volt azonosítani az adott terület defikcionalizálásával. A mítosz és a fikció különbségét, ami korunk gondolkodásában közhelynek számít, a korai tizenkilencedik századosok kiváló ideológusa egyáltalán nem értette meg. így történhetett, hogy a történettudományt, ezt a par excellence realista tudományt szembeállították a fikcióval, minthogy az előbbi a valós tanulmányozása - szemben a csupán elképzelt tanulmányozásával. Jóllehet Ranke, amikor a regényt puszta képzeletként értékelte le, arra a formájára gondolt, amelyet azóta romantikusnak nevezünk. Mégis sok kortársa előítéletét fejezte ki, amikor a történelmet úgy határozta meg, mint ami a valóságos tanulmányozása, a regényt pedig, mint ami az elképzelt ábrázolása. Csak néhány teoretikus látta meg - a legkiemelkedőbb közülük J. G. Droysen volt -, hogy lehetetlen történelmet írni anélkül, hogy ne folyamodnánk segítségül a költő és a szónok technikáihoz. A kor legtöbb „tudományos” történésze nem látta, hogy a történészek minden azonosítható regényfajtának megalkották a megfelelő történeti beszédmódját. A romantikus történetírás géniusza Michelet volt, a realisztikusé Ranke, a szimbolistáé Burckhardt (akinek több közös vonása volt Flauberttel és Baudelaire-rel, mint Rankéval), a modernista történetírásnak pedig Spengler a prototípusa. Nem véletlen, hogy a realista regény és a Ranke-féle historicizmus nagyjából egy időben élte válságát. Összefoglalva, a történelmi ábrázolásnak annyi „stílusa” létezett, ahány felismerhető irodalmi stílus volt a tizenkilencedik században. A tizenkilencedik század történészei nem észlelték ezt, mert foglyai voltak annak az illúziónak, hogy mindenféle fikciós technika alkalmazása nélkül is lehet történelmet írni. Ők az egész korszakon át továbbra is a fikció és a történelem ellentétének felfogását vallották, még ha eközben egymástól annyira különböző történettudományi beszédmódokat műveltek is, hogy ezeket a különbözőségeket egyedül a történelmi folyamat jellegéről vallott esztétikai előfeltevéseik magyarázhatják. A történészek továbbra is azt hitték, hogy ugyanazon eseménysor különböző interpretációit az ideológiai eltévelyedések vagy a nem adekvát tényadatok okozzák. Változatlanul azt képzelték, hogy ha az ember száműzi az ideológiát és hű marad a tényekhez, a történettudomány éppoly biztos ismereteket nyújt, mint a természettudományok, és éppannyira objektívet, mint egy matematikai levezetés. A legtöbb tizenkilencedik századi történész nem ismerte fel, hogy amikor a múlt tényeivel próbál foglalkozni, a döntő szempontot számára - aki ezeket hűségesen ábrázolja - azok a fogalmak jelentik, melyeket a részek és az általuk alkotott egész összekapcsolódási módjának bemutatásakor használ. Nem döbbentek rá, hogy a tények nem beszélnek önmagukért, hanem a történész beszél értük, az ő érdekükben, a múlt töredékeiből pedig ő alkot egészet, amelynek integritása - az ő ábrázolása által - csupán diszkurzív integritás. Lehet, hogy a regényírók 63