Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 4. szám - ANAKREÓN ÁTHANGOL - White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói

totikai gyakorlat volt, e gyakorlat eredményét pedig sokkal inkább értékelték irodalmi, semmint tudo­mányos alapelvek szerint. Itt döntően igazság­ és „tévedés” állítódott szembe egymással, és nem tény és képzelet, megértve azt, hogy az igazság sok fajtája még a történelemben is csak az ábrázolás fikciós technikáival mutatható be az olvasónak. Ezeket a technikákat úgy fogták fel, hogy retorikai eszközökből, szóképekből, trópusokból, kifejezésekből, illetve szavak és gondolatok képle­teiből állnak, amelyek - ahogy azt klasszikus és rene­szánsz gondolkodók leírták - alapvetően azonosak a költői technikákkal. Az igazságot nem a tényekkel tekintették azonosnak, hanem a tények kombi­nációjával és azzal a fogalmi mátrixszal, amelyiken belül az a diskurzusban megfelelően elhelyezkedett. A képzeletnek­­ nem kevésbé, mint az értelemnek - az igazság adekvát ábrázolásán kellett fáradoznia, ez pedig azt jelentette, hogy a regénykészítés technikái éppoly szükségesek voltak egy történelmi diskurzus megalkotásához, mint amennyire a tudományos kép­zettség. A tizenkilencedik század elején azonban az vált el­fogadottá - legalábbis a történészek között -, hogy az igazságot a tényekkel azonosítsák, a fikciót pedig az igazság ellentétének tekintsék, amely inkább aka­dályozza a valóság megértését, mintsem megérté­sének egyik módja lenne. A történészek szembehe­lyezkedtek a fikcióval és különösen a regénnyel, mint amely a „tényleges” ábrázolása volna, s nem a „lehet­séges” vagy csupán „elképzelhető” bemutatása. Ezért született meg egy olyan történeti beszédmód, diskur­zus álma, amely nem állna semmi másból, csak tényszerűen pontos megállapításokból olyan esemé­nyek birodalmáról, amelyek alapvetően megfigyel­hetők vagy megfigyelhetők voltak, és amelyek elren­dezése eredeti megtörténésük sorrendjében lehetővé teszi valódi jelentésük vagy jelentőségük kife­jeződését. A tizenkilencedik századi történész célja jellemzően az volt, hogy kitöröljön a beszédmódjából minden utalást a fiktívre, a csupán elképzeltre, hogy a szónok és a költő technikáit távol tartsa, és kerülje azt, amit a fikció-alkotók intuitív eljárásának tekin­tettek a valóság megértésében. Hogy a történeti gondolkodás e fejlődését megért­sük, tudnunk kell, hogy a történetírás mint külön tudományág nyugaton a tizenkilencedik században alakult ki, amikor a mítosz minden formájával szem­ben mélyen ellenséges érzés élt. A politikai Jobb és a politikai Bal egyaránt a misztikus gondolkodást okolta a forradalom elterjedéséért és kudarcáért. A történelem téves felfogása, a történeti folyamat jellegének félreértése, irreális várakozások azt il­letően, hogy miként alakulhatnak át a történelmi tár­sadalmak - elsősorban ezek vezettek a forradalom kitöréséhez, a forradalmi fejlődést követő furcsa folyamathoz, és a forradalmi tevékenységek hosszú távú hatásaihoz. Minden más indíttatást felülmúlva uralkodóvá vált az, hogy a történelem lapjait a párt­előítéletek, az utópikus várakozások vagy a hagyo­mányos intézményekhez való szentimentális közele­dés fényében magyarázzák. Annak érdekében, hogy a pártok egymással ellentétes igényei, állításai között, amelyek a forradalom alatt és után megformálódtak, megtalálják a kivezető utat, szükségessé vált kialakítani a társadalmi érzékelés (szociális percep­ció) néhány olyan szempontját, amely igazán „objek­tív” és igazán „reális”. Mivel a társadalmi folyamatok és szerkezetek „démonikusnak” tűntek­­ azon képességük okán, hogy szem­beszegüljenek az „iránnyal”, hogy előre nem látott fordulatokat vegyenek, hogy keresztülhúzzák a legmagasabb rendű terveket is, gátolva, frusztrálva a legmélyebb vágyakat­­, a történelem tanulmányozását demisztifikálni kellett. De a kor gondolkodása egy vizsgált terület demiszti­­fikációját hajlamos volt azonosítani az adott terület defikcionalizálásával. A mítosz és a fikció különbségét, ami korunk gon­dolkodásában közhelynek számít, a korai tizenki­lencedik századosok kiváló ideológusa egyáltalán nem értette meg. így történhetett, hogy a történet­­tudományt, ezt a par excellence realista tudományt szembeállították a fikcióval, minthogy az előbbi a valós tanulmányozása - szemben a csupán elképzelt tanulmányozásával. Jóllehet Ranke, amikor a re­gényt puszta képzeletként értékelte le, arra a for­májára gondolt, amelyet azóta romantikusnak nevezünk. Mégis sok kortársa előítéletét fejezte ki, amikor a történelmet úgy határozta meg, mint ami a valóságos tanulmányozása, a regényt pedig, mint ami az elképzelt ábrázolása. Csak néhány teoretikus látta meg - a legkiemelkedőbb közülük J. G. Droysen volt -, hogy lehetetlen történelmet írni anélkül, hogy ne folyamodnánk segítségül a költő és a szónok tech­nikáihoz. A kor legtöbb „tudományos” történésze nem látta, hogy a történészek minden azonosítható regényfajtának megalkották a megfelelő történeti beszédmódját. A romantikus történetírás géniusza Michelet volt, a realisztikusé Ranke, a szimbolistáé Burckhardt (akinek több közös vonása volt Flaubert­­tel és Baudelaire-rel, mint Rankéval), a modernista történetírásnak pedig Spengler a prototípusa. Nem véletlen, hogy a realista regény és a Ranke-féle histo­­ricizmus nagyjából egy időben élte válságát. Összefoglalva, a történelmi ábrázolásnak annyi „stílusa” létezett, ahány felismerhető irodalmi stílus volt a tizenkilencedik században. A tizenkilencedik század történészei nem észlelték ezt, mert foglyai vol­tak annak az illúziónak, hogy mindenféle fikciós tech­nika alkalmazása nélkül is lehet történelmet írni. Ők az egész korszakon át továbbra is a fikció és a történelem ellentétének felfogását vallották, még ha eközben egymástól annyira különböző történet­­tudományi beszédmódokat műveltek is, hogy ezeket a különbözőségeket egyedül a történelmi folyamat jellegéről vallott esztétikai előfeltevéseik magya­rázhatják. A történészek továbbra is azt hitték, hogy ugyanazon eseménysor különböző interpretációit az ideológiai eltévelyedések vagy a nem adekvát tény­adatok okozzák. Változatlanul azt képzelték, hogy ha az ember száműzi az ideológiát és hű marad a tények­hez, a történettudomány éppoly biztos ismereteket nyújt, mint a természettudományok, és éppannyira objektívet, mint egy matematikai levezetés. A legtöbb tizenkilencedik századi történész nem is­merte fel, hogy amikor a múlt tényeivel próbál fog­lalkozni, a döntő szempontot számára - aki ezeket hűségesen ábrázolja - azok a fogalmak jelentik, me­lyeket a részek és az általuk alkotott egész össze­­kapcsolódási módjának bemutatásakor használ. Nem döbbentek rá, hogy a tények nem beszélnek önma­gukért, hanem a történész beszél értük, az ő érdekük­ben, a múlt töredékeiből pedig ő alkot egészet, amely­nek integritása - az ő ábrázolása által - csupán diszkurzív integritás. Lehet, hogy a regényírók 63

Next