Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - IN MEMORIAM FODOR ANDRÁS - Fried István: Bécs mint mágnes? : Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa írói a városról
vözlést érdemlő vállalkozás azt a hagyományt folytatja, amely az 1955 óta semleges Ausztriában a kelet-nyugati találkozások, tárgyalások, „csúcstalálkozók” lehetőségét fedezte föl. Még mélyebben visszapillantva a múltba: annak a Bécsnek az öröksége dereng föl, amely a XVIII. század közepére belátta, mert be kellett látnia, hogy hiú ábrándnak bizonyul immár a nyugati „világhatalmi” aspiráció; már Savoyai Jenő kijelölte a célszerűnek bizonyulható cselekvési formákat: Kelet felé kell fordulni, be kell tölteni azt a politikai-hatalmi űrt, amely a török birodalom gyengülésével bizonyosan keletkezni fog, s a XIX. századra keletkezett. Ez a „belátás” nehezen lett népszerű, II. Józsefnek még mindkét irányban voltak (nagyon kevéssé sikerült) tervei, de a XIX század utolsó harmadában a Monarchia nem titkoltan terjeszkedett a Balkán felé. Ezenközben a kulturális „expanzió”ra is történtek kísérletek: bécsi uralkodó körök jó darabig szívesen látták volna az ausztro-szlávizmus elfogadását a különféle (pán)szlávizmusok között tájékozódó szláv népek vezetői köreiben; míg Bécs maga is központja kívánt lenni a szláv kulturális törekvéseknek: ekképp lett udvari könyvtáros a szlovén Jemej Kopitar, a tudományos szlavisztika egyik megalapítója, egyetemi tanár a szintén szlovén nyelvtudós MikloSic, illetőleg a szlovák Ján Kollár, így karolták föl Bécs tudományos körei a szerb irodalmi nyelvet megteremtő Vuk Stefanovic Karadzicot, s lett a bécsi egyetem az ószláv nyelvészeti-kulturális kutatások egyik központja. Ám ezen messze túl, Bécsben leltek hol ideiglenes, hol állandó otthonra a szűkebb hazájukban megélhetést és munkát nemigen találó csehek, ruszinok (ukránok), Keletről érkező zsidók, de kisebb számban szlovákok, magyarok és horvátok is, nem is szólva a Jevantei- diaszpóráról, görögökről, arománokról, románokról, kik szintén szervezhették egyesületeiket, szorgalmazhatták az anyanyelvi kultúra támogatását. Hogy a magyar irodalomban a testőr-írók tevékenykedése óta Bécs milyen szerepet játszott, jórészt ismert az irodalom- és sajtótörténetben. Az újabb kutatások még arra is rámutattak, hogy a bécsi kulturális és politikai sajtó rendszeresen foglalkozott Magyarország gazdasági, irodalmi-színházi, politikai eseménytörténetével, ha nem is mindig úgy, ahogy azt a magyar közvélemény szerette volna. Aztán 1956,1968, majd a lengyelországi szükségállapot megtorló akciói elől menekülők új oldaláról ismerték meg Ausztriát és Bécset, bár az olvasmányokból, netán nosztalgiából táplálkozó illúziók hamar csaptak át a menekülttábor eredményezte dezillúzióba, s az osztrák sztereotípiák használhatatlannak bizonyultak a hétköznapokban. Mindez önmagában eléggé magyarázná, miért érezte úgy az Osztrák Tudományos Akadémia, hogy terjedelmes gyűjteményes kötetben kell(ene) megszólaltatni nagyrészt orosz, kisebb részben egyéb nemzethez tartozó kutatókat: mérnék föl, miképpen találkozott az Ausztriától jórészt Keletre elterülő ország írója, olvasója, rádióhallgatója, mozinézője stb. a Bécs-képzettel, a történelem, a közös múlt formálta Bécsével, illetőleg az irodalom kialakította (fantom)képpel. Vajon Claudio Magris két könyvében is hangsúlyozott mítoszfogalma mennyire alkalmazható az Ausztriában tevékenykedő, diákoskodó, átutazó, turistáskodó, Bécs után vágyódó, Bécsben a népek börtönét megbélyegző, majd Bécsről egy hajdani együttélés fényében álmodó író, olvasó tudatviszonyaira; a századforduló idején európai jelentőségre szert tett osztrák, ausztriai művelődéssel milyen kapcsolat épült ki az említett irodalmakban-kultúrákban... S akár esettanulmány formájában (mint amilyen a román poéta, Mihai Eminescu bécsi diákoskodása és ismerkedése a német nyelvű irodalommal-kultúrával), akár Nikosz Kazantzakisz görög író viszonylag rövid látogatása ürügyén (amely 1922-ben történt, és amelyről külön fejezetben számol be önéletrajzi regényében: Számadás Greconak), akár időben viszonylag nagyobb szakaszt feltárva, egymás után megjelenő regények tematikáját elemezve, az egyes tanulmányírók többnyire a tematológia címszó alá tömöríthető eljárási formákat választják: teljesítik, amire kérték őket, beszámolnak kutatott irodalmuk Bécs vonatkozásairól. Általában arról, miképpen jelenik meg Bécs az egyes irodalmakban, az egyes íróknál. Nem kivétel ezalól a két magyar vonatkozású dolgozat sem. A magyar irodalom fordítója, Jurij Pavlovics Guszev áttekintéssel szolgál, az 1956-os emigráns Aczél Tamás regényének (Illuminációk, 1972, magyarul: 1991) Bécs utalásával indít, hogy rövid történeti visszapillantás után Kassák Lajos bécsi folyóirataival, A ló meghal a madarak kirepülnek című poémájával folytassa, illetőleg az Egy ember élete Bécset idéző mondataival szembesítse a poémát. Déry Tibor bécsi verseskötete után A befejezetlen mondat és a Bécs 1934. című színdarab következik, abból a szempontból szemelgetve a két műben, miféle bécsi utalások bányászhatók elő, majd Lengyel József Bécsi portyák című kötetét szemlézi a szerző, hogy Szabó Magda A szemlélők című regényével folytassa, és Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényének ismertetésével zárja értekezését az orosz hungarológus. Már csak azért is foglalkoztam kissé részletesebben ezzel a dolgozattal, mert jellegzetesen tartalmazza a kötet erényeit és hibáit. Erénye az információbőség, amely az ismertetendő művekből vett, többnyire ügyesen választott idézetekkel hozza közelebb egy író vagy egy irodalom Bécs-szemléletét, amely lehet történeti vagy kulturális kapcsolat, érintkezés, befogadás. Ugyancsak erénye a filológiai megbízhatóság, sem Guszevnél, sem másutt sem igen akadhatunk bosszantó adathibára, legfeljebb egy-két elírásra. Mint ahogy tárgyszerű a nézőpont is. Ám aligha hallgatható el, hogy itt és másutt (még inkább) a válogatás esetlegesnek tetszhet: mivelhogy szempontja nem ismeretes, csak annyit tudunk, hogy a kiszemelt műnek Bécsben kell játszódnia, Bécsről kell szólnia, így az ilyesfajta szemlézés bárhol elkezdhető, bárhol abbahagyható. A terjedelmi korlátokkal azonban lehet valamelyest védekezni, ám az ellen a problémafölvetés ellen már sokkal nehezebben: honnan szemlélődik a tanulmányíró? Az egyszerű leíráson túl el akart-e valamit érni? Durvábban fogalmazva: miféle (elméleti) alapállásból tekintette át anyagát? Ugyanis az anyag rendkívül heterogén, s az viszonylag könnyen cáfolható csoportosítási szempont, hogy a Bécs-képzet vonzaná magához a különféle írókat és műveket. Hiszen esetünkben az avantgárdtól az újrealista nagyregényen keresztül a publicisztikus útleírásig, illetőleg a posztmodern beütésű (parodisztikus) régió- és kultúraszemléletig annyi minden zsúfolódik össze a tárgyalt műveket bemutatva, hogy szinte csak a kronológiai egymásutánban lelhetjük az érvényesülő rendezőelvet. Hogy ezek a művek egymással vannak-e valamilyen kapcsolatban, következnek-e egymásból, nem ami a közvetlen hatást illeti, hanem az egyes szerzők hatástörténeti tudatát, sőt, hogy ezek a művek bécsi vonatkozásaikkal miképpen reagálnak (és reagálnak-e?) a magyar irodalom Bécs-képére, -tudatára, -közhelyeire, arról szintén nagyon keveset tudunk meg. Ebből a szempontból sokkal megnyugtatóbb volt a 70