Műhely, 2000 (23. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - RADNÓTI MIKLÓS KÖLTÉSZETI BIENNÁLÉ – GYŐR - Goór Judit: Magunkra is gondolva : A nő hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből, 1777-1865
A forradalom és szabadságharc következményei hatnak 1850-1865 között. A háttérben egy megváltozott társadalom áll, ahol a gyakorlat már a hagyományostól eltérő feladatokkal ruházta fel a nőket. Megfogalmazódik a nők munkavállalásának igénye és kényszere, az iskolaügyben pedig a felsőoktatásba való belépésük szükségessége. Vitatéma a nők politikai részvétele, elválasztják egymástól aktív és passzív közéleti szereplésüket. A nőírók körüli vita középponti kérdése már az, hogy lehetnek-e ők igazán professzionalisták, kiállják-e az elfogulatlan kritika próbáját. A női nemről alkotott képet új vonásokkal gazdagítják a korabeli tudományos felfedezések és filozófiai irányzatok. E fejlődés, kibontakozás lendülete és megtorpanásai, ez az összetartó erő egyrészről gyönyörködteti az olvasót (azt is, aki a történelem lényegének nem a fejlődést tekinti). Ugyanakkor felcsigázzák érdeklődését a korhoz kötött, mégis rendkívül elevennek ható viták, melyek a közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdések körül zajlanak. A könyv szerzőinek deklarált célja „a nyilvános eszmecsere folyamatának követése” (9. o.) a szemelvények segítségével. III. Ahány olvasó, annyi olvasat. Élményeim sokaságából hadd emeljek ki néhányat. Szépirodalmi klasszikusainkról mindenki őriz magában valamilyen portrét, amit ez a szemelvénygyűjtemény érdekes adalékokkal árnyalhat és gazdagíthat. Hogy viszonyul a nőkérdésben folytatott vitákhoz Bessenyei György, Arany János, Jókai Mór, Madách Imre és Vajda János, akik jelentős értekező és közírói tevékenységet is kifejtettek? S melyik nő ne lenne rá kíváncsi, hogy kik voltak azok a férfiak, akik talán szabad így értékelnie az olvasónak - igazán elkötelezettek voltak a nők társadalmi megbecsülése és felemelkedése iránt? Milyen társadalmi körből, vallásfelekezetből, földrajzi térségből kerültek ki? (A névmagyarázatokat ezért is érdemes tanulmányozni.) S ki miért nyilatkozik úgy, ahogy nyilatkozik, milyen indítékai húzódnak meg a sorok mögött, mire is „használják” a nőkérdést? Nincs jobb jellemző erő, mint az ember saját szavai. Ezért örvendetes, hogy most elsődleges források kerülnek az átlagolvasó kezébe is, ilyen vonzó formában. A legnagyobb „meglepetés” az általam kevésbé ismert női szerzők megelevenedése szavaik által (amihez természetesen a rövid életrajzi jegyzet is hozzájárul). A szépirodalomban számon tartott író- és költőnők mellé most felsorakoznak az egyes korszakok közírónői — már ahol lehetséges a két stílusréteg és műfajcsoport különválasztása. Az 1790-es években a divatos levél műfajban folytatja vitáját Molnár Borbála és Máté Jánosné Ujfalvy Krisztina. Nyilvánosan ők képviselnek először eltérő női álláspontokat „a két nem hibái és érdemei felől”. Novellaíró is volt Takács Éva, akinek 1820-as évekbeli publicisztikájából bőven merít a válogatás. „Nem írattam én ezeket mással, mint vádoltak, sem hiú magam mutogatásból. Tettekre vágytam, mindig olyanokra, melyek világosságot terjesztenek...” - vallja szerkesztőjének írt levelében. Ha valaki mindössze néhány éves közírói tevékenysége során olyan éleslátásról, fogalmi tisztaságról, széles látókörről, emberismeretről, racionalitásról, olyan szellemességről, vitakultúráról, stílusbeli eredetiségről tesz tanúbizonyságot, mint ő, milyen életművet alkothatott volna, ha korának - sőt utókorának, de még önmagának is — nőkkel szembeni elvárásai nem korlátozzák lehetőségeit... A hozzá hasonló nőírók munkái így is megérdemlik, hogy leporolják őket, s a szemükkel is körülnézzünk a világban. Takács Éva lánya, Karacs Teréz az 1840-es évek válogatásában szerepel (a korszak neves pedagógusa és szépíró is egyben), Teleki Blankával együtt. Mindketten a nőneveléssel foglalkozó írásokkal képviseltetik magukat. Szintén ezen időszak jelentős alakja a Héthegyi Erzsébet álnéven író Cserei Drusiana, aki Szabó Richard legütőképesebb női vitapartnere a házasság és válás témájában. Wesselényi Polixéna és Bajza Lenke nevét azért érdemes megemlíteni, mert bár ebben a publicisztikai válogatásban szerzőként nincs jelentős szerepük, az irodalomról szóló vitákból kiderül, hogy őket a XIX. század nagyra becsülte mint szépírókat. Jókai Bajza Lenke első könyve kapcsán írja 1858-ban:.....az irodalomnak is érdeke, hogy nőírói legyenek... Férfiak sajátja a humor, az erő, az életismeret, nőké az érzés, a gyöngédség, az ábránd. Nálunk kivált az utóbbi időben kevés kivétellel az egész irodalom az első irányban halad, és ezt jól teszi, ez az ő útja. De veszendőben van nálunk egészen a genre, mely a gyöngéd, mély érzésű, ábrándos műveket alkossa. Ez a nőírók feladata, azt férfi nem oldhatja meg, nem is lehet hajlama hozzá.” (262. o.) A bemutatott korszak vége felé Gyulai Pál vitapartnere- SB ként mutatkozik be Szegfi Mór *yS né Kánya Emília, az első női ISS szerkesztő Magyarországon, sőt az egész Monarchiában. Az 1873-as első nőkongresszuson, Bécsben Veres Pálnéval együtt képviseli hazánkat. Az utóbbi, közismert szerző cikke zárja a válogatást: felhívásával kezdődik nálunk a szervezett nőmozgalom története. IV. „Úgy hisszük — írja a válogatás szerkesztője —, hogy a XX. századi kérdésfeltevések... igazán élvezetes olvasmánnyá tehetik könyvünket, ha így vagy úgy, de önmagunkra is gondolunk” olvasása közben. Nem is lehet másképp! Igaz, hogy sok vitát eldöntött már a történelem - például a nők szavazati jogáról vagy a válásról -, de számos társadalmi probléma nem avult el, ami a nőkérdéshez társul. Íme, néhány példa azokra a gondolatokra, amikre érdemes visszanyúlni a jelenkor választ kereső emberének. Az oktatás kapcsán elég kevésszer fogalmazódik meg ilyen világosan a szakemberré nevelés és emberré — netán házastárssá és szülővé - nevelés különbsége. ..... derék nőt, ha világhírű zenészeket, táncosokat, nyelvmestereket összegyűjtjük, sem formálhatunk segélyükkel, sőt, ha ezen szakügyességeket nevelés képében ruházzuk a szegény gyermekre, már a legnagyobb bűnt követtük el... Következőleg, a nőket a legszélesebb értelemben világosodott emberré kell festeni, s éppen úgy kell nevelni, mint a férfit, vagy mint a férfit is kellene... nem szakértővé vagy szaktudóssá, hanem életemberré kell érlelni” (Karacs Teréz, 138—139. o.). Ez a gondolat szorosan kötődik a házasságról szóló eszmecserékhez is. Nincs olyan szerző, akár férfi, akár nő, aki ne kárhoztatná kora divatjait, felszínességét, párválasztási szokásait és lehetőségeit, s ezeket a házasságok zátonyra futása okaként jelöli meg. Az ellenszer a nevelés lenne, azonban egyesek szerint nem csak a nőnevelés. Van, aki megkérdőjelezi azt az evidenciát, hogy elsősorban a női félen múlik a családi élet minősége. „S őszintén megvallom, miképpen én, ha a kettőt (ti. a fiú- és lánynevelést) egyszerre kivívni lehetetlen volna, a fiúnevelés kiemelését vélném sietőbbnek... A nőkben mutatkozó vétkek, hibák, fonákságok ellenében... bátor vagyok inkább elmondani észrevételemet a szerencsétlen házasságoknak férjek általi okairól. Ha csüggesztő tapasztalatim zord ké- 91