Műhely, 2002 (25. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám - MERT HA ANNYIT KÖNYVEZHETNÉK IS MINT A TENGER - Ricur, Paul: A történelem írása és a múlt megjelenése
válaszom ne tűnjék se kihívónak, se megkerülőnek, érvelnem kell. Ha a feltett kérdésre igennel válaszolunk, akkor ez a történeti kutatás regulatív intencionalitása melletti tanúságtételt jelent: a szándék mellett, hogy megcélozzuk és ha lehetséges elérjük azt, ami megtörtént, az eseményt. A Temps et Récitben a „représentance” szót javasoltam e szándéktörekvés erejének kifejezésére. A szót életrehívó elképzelés az volt, hogy egyszerre jelöljük a helyettesítés és az approximáció eszméit. A „helyettesítés” kifejezést a latin repraesentatio szó értelmében veszem, melyet a hellenisztikus, majd bizánci korban a hiányzó uralkodó jelenlétének pótlására feljogosított személyre alkalmaztak. Ennek a helyettesi, helytartói funkciónak az eszméje megtalálható a német Vertretung, és az angol representative szavakban, csakúgy végső soron, mint a francia „népképviselő” vagy „nemzeti képviselet” kifejezésekben. A helyettesítő funkció kiegészül az approximáció, a cél funkciójával. Ez utóbbi a szándéknak a valamire való törekvést kifejező mivoltát jelöli, mint amely a behatolásra, az előrehaladásra irányul. Betartott egyezség tehát. De milyen mértékig? Erre, a történeti szöveg valószínűségének és valószerűségének mértékét érintő kérdésre csakis egy összehasonlító ítélet formájában válaszolhatunk. De minek az összehasonlításáról van itt szó? Két lehetséges válasz kínálkozik. Az első magában a történeti mezőben található, kettő vagy több ugyanarra a toposra vonatkozó összehasonlítás formájában. Ebben a tekintetben javasolnám, hogy a számomra meglepő kifejezőerővel bíró történeti „újraírás” jelenségét használjuk támpontul. Az újraírás olyan mint az újrafordítás. Ahogyan Antoine Berman mondja, az eredeti szövegek újrafordításában nyilatkozik meg, annak minden kétségtelen terhével és örömével együtt, a fordítás iránti vágy.19 Hasonlóképpen, az újraírásban mutatkozik meg a történész vágya, hogy mindig egyre közelebb jusson ahhoz a különös eredethez, ami minden állapotában maga az esemény. Igazságra nem egyetlen könyv, hanem - ha fogalmazhatok így - egy vita teljes anyaga tarthat számot, amint ez számunkra a francia forradalom és az általa gerjesztett terjedelmes könyvtár esetében megmutatkozik. Az összehasonlító ítélet kérdésére adott második válasz kivezet bennünket a történetírás területéről, egészen ez utóbbinak az emlékezettel való kapcsolódási pontjához. Lezárom itt e konfrontációt, amely lehetővé teszi számomra, hogy végső álláspontomat ahhoz a kezdetihez kapcsoljam, mely szerint a múlt megjelenítésének problémája nem a történetírással, hanem az emlékezettel kezdődik. Amit e kérdés vizsgálatában feltártunk, nem pusztán a rejtély, a már előzetesen, azaz még elbeszélése előtt létező, ám nem jelenlévő dolog aktuális megjelenítésének rejtélye, hanem e rejtély egy korlátozott és ingatag megoldásának vázlata is. Ez utóbbinak ugyanakkor a történetírás oldalán nem találjuk megfelelőjét. Itt ugyanis az újrafelismerés tapasztalatának, intuitív pillanatának és közvetlen beigazolódásának parányi csodájáról és öröméről van szó. A történetírásban konstrukcióink jelentik a rekonstrukciókat. Ezekről a rekonstrukciókról állítottuk korábban a szándék, a törekvés, a vágy jellemzőit, s most ezek megbízhatóságát mérjük az interpretációt az igazság szándékához kapcsolva. „Interpretáció” - előttünk áll e súlyos kifejezés. Ám amikor elővételezzük és feltételezzük az interpretáció és a történeti igazság közötti szolidaritást, jóval többet teszünk annál, mint — ahogy nem is oly rég mondták - a szubjektivitáshoz objektivitást rendelünk. Ha nem akarjuk pusztán pszichologizálni vagy morális felhangokkal ellátni a történészi szándékot, például a történész érdekeinek, előítéleteinek és szenvedélyeinek hangsúlyozásával vagy őszinteségének és szerénységének ünneplésével, akkor rá kell mutatnunk az interpretáció episztemikus jellegére. Szem előtt kell tartanunk a fogalmak és érvek tisztázását, a vitatott pontok azonosítását, a választási lehetőségek bemutatását, például mikor egy bizonyos kérdést egy bizonyos forrással kapcsolatban megfogalmazunk, mikor okok vagy cselekvés-elvek függvényében egy bizonyos magyarázattípust választunk egy másikkal szemben, mikor egy bizonyos nyelvjátékot részesítünk előnyben a többi rovására. Az interpretáció a historiográfiai működés minden szintjén meghatározza a történeti igazság iránti vágy minőségét. És teszi mindezt az emlékezet hűséget igénylő pillantásától kísérve. Csakis ezen az áron törekedhet a történetírás arra, hogy közvetítéseinek láncolatával kompenzálja az újrafelismerés pillanatának hiányát. S ez az, amiért az emlékezet továbbra is a történetírás irányadó horizontja maradhat, még ha egyúttal maga is a történetírás tárgyává válik. A múlt megjelenítését illetően az emlékezet és történetírás közötti versengés kérdése így tehát nyitva marad. Az emlékezet számára ott a múlt újrafelismerésének előnye, annak felismeréseként, ami már megtörtént és sohasem tér vissza. A történetíráshoz a tekintet térbeli és időbeli kiterjesztésének képessége tartozik, a tanúságtételek rendjében kifejtett, s a magyarázat és megértés szintjén gyakorolt kritikai erő, a szövegek retorikai kezelése és, mindennél fontosabban, a sérült és egymással szemben néha vak emlékezetek vetélkedő igényeivel szembeni egyenlő elbírálás gyakorlata. Az emlékezet hűséget igénylő kívánalma és a történeti igazságot jellemző egyezség közötti rangsor eldönthetetlen. E vitát egyedül az olvasó jogosult eldönteni, és az olvasóban rejlő állampolgár. (Paul Ricoeur: „L’écriture de l’histoire et la représentation du passé”. Annales HSC, 2000. július-augusztus, 731-747. o.) Takács Ádám fordítása 19 Vö. Antoine Berman: L’épreuve de l’étranger. Gallimard, Paris, 1984. 61