Műhely, 2002 (25. évfolyam, 1-6. szám)

2002 / 1. szám - MERT HA ANNYIT KÖNYVEZHETNÉK IS MINT A TENGER - Ricur, Paul: A történelem írása és a múlt megjelenése

válaszom ne tűnjék se kihívónak, se megkerülő­­nek, érvelnem kell. Ha a feltett kérdésre igennel válaszolunk, akkor ez a történeti kutatás regulatív intencionalitása melletti tanúságtételt jelent: a szándék mellett, hogy megcélozzuk és ha lehetséges elérjük azt, ami megtörtént, az eseményt. A Temps et Récit­­ben a „représentance” szót javasoltam e szándék­törekvés erejének kifejezésére. A szót életrehívó elképzelés az volt, hogy egyszerre jelöljük a he­lyettesítés és az approximáció eszméit. A „helyet­tesítés” kifejezést a latin repraesentatio szó értel­mében veszem, melyet a hellenisztikus, majd bi­zánci korban a hiányzó uralkodó jelenlétének pót­lására feljogosított személyre alkalmaztak. Ennek a helyettesi, helytartói funkciónak az eszméje megtalálható a német Vertretung, és az angol rep­resentative szavakban, csakúgy végső soron, mint a francia „népképviselő” vagy „nemzeti képvise­let” kifejezésekben. A helyettesítő funkció kiegé­szül az approximáció, a cél funkciójával. Ez utóbbi a szándéknak a valamire való törekvést kifejező mivoltát jelöli, mint amely a behatolásra, az előre­haladásra irányul. Betartott egyezség tehát. De milyen mértékig? Erre, a történeti szöveg valószínűségének és való­szerűségének mértékét érintő kérdésre csakis egy összehasonlító ítélet formájában válaszolhatunk. De minek az összehasonlításáról van itt szó? Két lehetséges válasz kínálkozik. Az első magában a történeti mezőben található, kettő vagy több ugyanarra a toposra vonatkozó összehasonlítás formájában. Ebben a tekintetben javasolnám, hogy a számomra meglepő kifejező­­erővel bíró történeti „újraírás” jelenségét használ­juk támpontul. Az újraírás olyan mint az újrafor­­dítás. Ahogyan Antoine Berman mondja, az erede­ti szövegek újrafordításában nyilatkozik meg, an­nak minden kétségtelen terhével és örömével együtt, a fordítás iránti vágy.19 Hasonlóképpen, az újraírásban mutatkozik meg a történész vágya, hogy mindig egyre közelebb jusson ahhoz a külö­nös eredethez, ami minden állapotában maga az esemény. Igazságra nem egyetlen könyv, hanem - ha fogalmazhatok így - egy vita teljes anyaga tart­hat számot, amint ez számunkra a francia forra­dalom és az általa gerjesztett terjedelmes könyv­tár esetében megmutatkozik. Az összehasonlító ítélet kérdésére adott második válasz kivezet bennünket a történetírás területé­ről, egészen ez utóbbinak az emlékezettel való kap­csolódási pontjához. Lezárom itt e konfrontációt, amely lehetővé teszi számomra, hogy végső állás­pontomat ahhoz a kezdetihez kapcsoljam, mely szerint a múlt megjelenítésének problémája nem a történetírással, hanem az emlékezettel kezdődik. Amit e kérdés vizsgálatában feltártunk, nem pusz­tán a rejtély, a már előzetesen, azaz még elbeszé­lése előtt létező, ám nem jelenlévő dolog aktuális megjelenítésének rejtélye, hanem e rejtély egy kor­látozott és ingatag megoldásának vázlata is. Ez utóbbinak ugyanakkor a történetírás ol­­­­dalán nem találjuk megfelelőjét. Itt ugyanis az újrafelismerés tapasztalatá­­nak, intuitív pillanatának és közvetlen­­ beigazolódásának parányi csodájáról és öröméről van szó. A történetírásban konstrukcióink jelen­tik a rekonstrukciókat. Ezekről a rekonstruk­ciókról állítottuk korábban a szándék, a törekvés, a vágy jellemzőit, s most ezek megbízhatóságát mérjük az interpretációt az igazság szándékához kapcsolva. „Interpretáció” - előttünk áll e súlyos kifejezés. Ám amikor elővételezzük és feltételez­zük az interpretáció és a történeti igazság közötti szolidaritást, jóval többet teszünk annál, mint — ahogy nem is oly rég mondták - a szubjektivi­táshoz objektivitást rendelünk. Ha nem akarjuk pusztán pszichologizálni vagy morális felhangok­kal ellátni a történészi szándékot, például a törté­nész érdekeinek, előítéleteinek és szenvedélyeinek hangsúlyozásával vagy őszinteségének és szerény­ségének ünneplésével, akkor rá kell mutatnunk az interpretáció episztemikus jellegére. Szem előtt kell tartanunk a fogalmak és érvek tisztázását, a vitatott pontok azonosítását, a választási lehető­ségek bemutatását, például mikor egy bizonyos kérdést egy bizonyos forrással kapcsolatban meg­fogalmazunk, mikor okok vagy cselekvés-elvek függvényében egy bizonyos magyarázattípust vá­lasztunk egy másikkal szemben, mikor egy bizo­nyos nyelvjátékot részesítünk előnyben a többi ro­vására. Az interpretáció a historiográfiai működés minden szintjén meghatározza a történeti igazság iránti vágy minőségét. És teszi mindezt az em­lékezet hűséget igénylő pillantásától kísérve. Csakis ezen az áron törekedhet a történetírás arra, hogy közvetítéseinek láncolatával kompen­zálja az újrafelismerés pillanatának hiányát. S ez az, amiért az emlékezet továbbra is a történetírás irányadó horizontja maradhat, még ha egyúttal maga is a történetírás tárgyává válik. A múlt megjelenítését illetően az emlékezet és történetírás közötti versengés kérdése így tehát nyitva marad. Az emlékezet számára ott a múlt újrafelismerésének előnye, annak felismeréseként, ami már megtörtént és sohasem tér vissza. A tör­ténetíráshoz a tekintet térbeli és időbeli kiterjesz­tésének képessége tartozik, a tanúságtételek rend­jében kifejtett, s a magyarázat és megértés szint­jén gyakorolt kritikai erő, a szövegek retorikai ke­zelése és, mindennél fontosabban, a sérült és egy­mással szemben néha vak emlékezetek vetélkedő igényeivel szembeni egyenlő elbírálás gyakorlata. Az emlékezet hűséget igénylő kívánalma és a tör­téneti igazságot jellemző egyezség közötti rangsor eldönthetetlen. E vitát egyedül az olvasó jogosult eldönteni, és az olvasóban rejlő állampolgár. (Paul Ricoeur: „L’écriture de l’histoire et la re­­présentation du passé”. Annales HSC, 2000. jú­lius-augusztus, 731-747. o.) Takács Ádám fordítása 19 Vö. Antoine Berman: L’épreuve de l’étranger. Gallimard, Paris, 1984. 61

Next