Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz
ta: „Általában vonakodnak elismerni, hogy a történelmi beszámolók nyilvánvalóan azok, amik: verbális fikciók, amelyek tartalma legalább annyira kitalált, mint megtalált, és amelyek formája több rokonságot mutat irodalmi párjaikkal kapcsolatban, mint megfelelőikkel a természettudományok terén” (Tropics of Discourse [A diskurzus trópusai], 82). Majd ismét, 1982-ben: „Az embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy amikor a történelmi adat megragadására kerül a sor, magában a történelmi adatban nincs semmi alapja annak, hogy jelentésének elemzésekor valamely értelmezési módot előnyben részesítsük egy másikkal szemben” (The Content of the Form [A forma tartalma], 75). Ilyen értelemben teljesen illuzórius azt remélni, hogy a történészek (történetfilozófusok) munkái osztályozhatók lennének, vagy hogy felállítható lenne bármiféle rangsor közöttük azon az alapon, hogy nagyobb vagy kisebb mértékben képesek elérni azt a célt, hogy a múlt valóságáról beszámoljanak. A történészek közötti különbségtétel kizárólagos kritériumai tisztán formálisak és diskurzuson belüliek, amennyiben az elbeszélés koherenciájára és teljességére vagy a történészek által tudatosított lehetőségekre vonatkoznak, amelyeket az átvitt értelmű modellek és az egymással versengő, alternatív elbeszélések által kínálnak. Hayden White válasza azokra a kritikákra, hogy álláspontja mindenfajta tudásra nézve destruktív, rámutatott, hogy a történelmet olyan fikciónak tekinteni, amely az irodaloméval megegyező stratégiákat és eljárásokat alkalmaz, nem jelenti a történelem tudásértékének tagadását; mindez a történelemre vonatkoztatva csupán azt jelenti, hogy nincs saját domináns igazságrendszere. A mítosz és az irodalom a tudás formái: „Bárki komolyan hisz-e abban, hogy a mítosz és az irodalmi fikció nem a valóságos világra vonatkozik, nem közöl róla igazságot, vagy nem nyújt róla szóló hasznos tudást?”11 A fikcióéval megegyező mátrix létrehozta történelmi elbeszélés ugyanolyan tudást mutat fel, mint a fiktív alkotások. White nem tartozik azok közé, akik szembeállítják a retorikát és az igazságot.12 Válaszában mégis van valami, ami nem kielégítő. Hogyan lehet elgondolni a történelmet anélkül, hogy soha (vagy szinte soha) nem történik utalás a tudományág tulajdonképpeni működésére - az adatok összeállítására és kezelésére, hipotézisek alkotására, az eredmények kritikus vizsgálatára, az értelmezés következetességének és valószínűségének megerősítésére? Ezen a ponton érzem úgy, hogy Michel de Certeau gondolatai többet jelentenek számunkra, mint Hayden White eszméi. De Certeau számára a történelem valóban elbeszélés, de sajátos elbeszélés, amely „tudományos” kijelentések együttesét alakítja ki, ha számunkra az, ami „tudományos”, nem más, mint igazolható szabályok szerint összeállított speciális feladatok együttese.13 A White által adott „tudományos” definíciónál kevésbé szűk és kevésbé merev meghatározásból kiindulva de Certeau arra hív fel bennünket, hogy a történelmet „tudományos” gyakorlatnak tekintsük, amely minden más tudományos gyakorlathoz hasonlóan függ saját módszertani eljárásainak változatosságától, függ a korlátozásoktól, amelyeket ráró az a társadalmi berendezkedés és az az oktatási rendszer, ahol ez a munka folyik, és függ azoktól a szabályoktól, amelyek szükségszerűen irányítják a történelemírást. A történelem „tudományos” természetének ilyetén meghatározása - mint ami a lehető legjobb, a leginkább megfelelő megfogalmazása a megcélzott referenciális valóságnak - sem nem tagadja annak alapvetően elbeszélő jellegét, sem nem vonja a történelmi gondolkodást a matematikai tudományok „Galilei-féle paradigmáján” belülre. Mindez pedig a Hayden White-hoz intézendő harmadik kérdésemhez vezet: Ha a történelem olyan tudást eredményez, amely megegyezik a szépprózáéval - annál se több, se kevesebb -, akkor minek tekintsük (és miért tartsuk fenn) a dokumentumgyűjtemények és az igazoló információk összeállításának, valamint a hipotézisek tesztelésének, továbbá az értelmezés kialakításának súlyos és magas követelményű műveleteit? Ha igaz, hogy „a történelmi diskurzus hasonlít és közelít a fiktív elbeszéléshez, mind az általa használt stratégiák révén, amelyek segítségével jelentést tulajdonít az eseményeknek, mind pedig annak az igazságnak a révén, amellyel foglalkozik,”14 ha a történetesített események valósága nem fontos az előállt tudás természete szempontjából, akkor „a történetírás működése” nem időpocsékolás-e és az erőfeszítés pazarlása? 4 Hayden White a következőt állítja The Content of the Form (A forma tartalma) című munkájában: Gyakran hozzák fel, hogy a hozzám hasonló „formalisták” - akik azt tartják, hogy bármely történelmi téma számos egyaránt elfogadható leírást és elbeszélést alátámaszthat a feldolgozások során - ténylegesen tagadják a tárgy valóságát, határozatlanságot eredményező relativizmust mozdítanak elő, amely a bizonyíték bármiféle manipulációját lehetővé teszi mindaddig, amíg a kidolgozott beszámoló strukturálisan következetes, és ezáltal olyan távlatot tárnak fel, amely még azt is lehetővé teszi, hogy a nácizmus történetének a náci verziója is legalább minimális hihetőségre számot tartson. (76) Mi lenne ennél jobb summája a White munkájáról mondott jelentősebb kritikáknak? Ő több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy a „relativizmus” eme vádjára válaszoljon, egy olyan vádra, amely különleges súlyt kap, amikor olyan történelmi események kerülnek az érdeklődés homlokterébe, mint az önkényuralmak által elkövetett bűnök, vagy még inkább a Soá, azaz a holokauszt. Az első válasz, amellyel már találkoztunk, a fikció igazságát hangsúlyozta. Ha valaki a történelmi elbeszélést „fikciót előállító műveletnek” tartja, ez nem azt jelenti, hogy azt egyszerű, tetszőleges és megmosolyogtató játékká redukálja, hanem éppen ellenkezőleg, olyannak tekinti a történelmet, mint amely képes a képzelőerő legerőteljesebb műveiben megmu- 49