Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz
i Hayden White Metahistory című könyve 1973-ban jelent meg. Ez a könyv nem keltett feltűnést Franciaországban. Mivel figyelmen kívül hagyták, nem találta meg az őt megillető helyet a történelemről zajló párbeszédben, amelyet két évvel korábban indított Paul Veyne provokatív kommentárja a történetírásról (Comment on écrit l’histoire), s amelyet Michel de Certeau „E opération historique” (A történelem működéséről) című kiadványa folytatott 1974- ben.2 Elszalasztott lehetőség - idézhetnénk Paul Veyne szavát, aki egymás után vonta kétségbe azokat az axiómákat, amelyek tudományos alapot jelentettek a kvantitatív, szeriális történelemtudomány számára, amelyet akkoriban „a történetírás tudatosságának” igazi „forradalmaként” tartottak számon. Veyne szerint a történelemtudomány nem vetkőzheti le a hagyományos irodalmi formákat: az általa kimunkált magyarázatok „nem egyebek, mint felfogható cselekménybe rendezett beszámolók,”a végső elemzésben pedig a történelem a puszta kíváncsiságot elégíti ki. A legmetszőbb választ Michel de Certeau fogalmazta meg, először a Veyne könyvéről írt recenziójában az Annales lapjain, majd egy tanulmányban, amelyet láthatólag az Annales köré pártolt, figyelembe véve, hogy Jacques Le Goff és Pierre Nora a Faire de l’histoire nyitó darabjaként közölte. De Certeau írásának teljes szövege a következő évben ismét megjelent a Lécriture de l’histoire (Writing History, Történetírás) című tanulmánykötetében. Miként Paul Veyne, úgy de Certeau is hangsúlyozta, hogy minden történetírás, bármi legyen is a formája, narráció, elbeszélés, amely saját diskurzusát a „narrativizálás” folyamatai szerint konstruálja meg, amelyek újraszervezik és újrarendezik a kutató műveleteket. Ő mindazonáltal Veyne nézeteivel kapcsolatban két módosítást javasol. Először is, számára az, ami meghatározza a történészek választásait (hogy miként csoportosítják témáikat, hogy a munka milyen formáját részesítik előnyben, illetve hogy melyik írásmódot alkalmazzák), sokkal inkább függ a „tudásszerzés intézményén” belül elfoglalt helyüktől, mint személyes preferenciájuktól. Másodszor pedig, ami diskurzusuk koherenciáját biztosítja, az nem vagy nemcsak - az általuk kölcsönzött irodalmi műfajok szabályainak tiszteletteljes megtartása, hanem azok a speciális eljárások is, amelyeket tudományuk módszerei határoznak meg. Hogy mire szolgál e vita fölidézése? Talán csak arra, hogy megmutatkozzék az a mélység, amely jellemezhette volna, ha Paul Veyne, Michel de Certeau és mások tudtak volna Hayden White írásairól, aki vitájuk számos kérdését a maga módján vette fontolóra. White Metahistory című munkájának lényege nem (vagy nem csak kizárólag) az volt, hogy leírja a történelemtudomány diszkurzív formalitásait, bár Veyne és de Certeau nyomán ő is úgy határozza meg a történelemtudományt, mint ami „narratív jellegű prózai diskurzus formájában megnyilvánuló verbális struktúra” (Metahistory, ix). White azonban többre tört: megérteni „a történelmi képzelőerő mélyszerkezetét” (ix), amely az eseménytörténet különböző archetípusai közötti lehetséges kombinációkat („románc, komédia, tragédia, szatíra”), a történelmi magyarázat különféle paradigmáit („formalista szemlélet, organikus szemlélet, mechanikus szemlélet, kontextuális szemlélet”) vezérli, és számos ideológiai implikációt is (anarchizmus, konzervativizmus, radikalizmus, liberalizmus). Az imént említett tizenkét elem közötti társítási variációk (elméletileg hatvannégy lehetséges kombináció, de valójában csak kevesebb, mivel némelyikük logikai képtelenség) következetes történetírói stílusokat határoznak meg, amelyek mindegyike önálló esztétikai érzékenységgel, kognitív működéssel és ideológiai elkötelezettséggel rendelkezik. White „történelemtudományos poétikája” végső soron tehát azt célozta meg, hogy meghatározza az így kialakuló mátrixok „mélyszerkezetét”. Hayden White szerint ezek a társítások magának a történelemtudománynak a területén található nyelvi és poétikai előképekben gyökereznek, azaz ahogy a történész „megteremti elemzése tárgyát és előre meg is határozza a fogalmi stratégiák modalitását, amelyekkel megmagyarázza azt” (31). Az előkép négy fő modalitása a költői nyelv négy klasszikus trópusa alapján nevezhető meg és írható le; ezek: a metafora, a metonímia, a szinekdoché és a speciálisan „metatropologikus” státus, az irónia. White-ot idézve: „Dióhéjban az az én nézetem, hogy a domináns tropológiai módozat és a vele járó nyelvi protokoll teszi ki minden történelemtudományi munka tovább nem szűkíthető ,metahistorikus’ alapját” (xi). A „metahistorikus alap” meghatározásának keresése közben White sokkal távolabbra merészkedett Metahistory című munkájában, mint a korszak francia történészei, miközben a „történelemtudományos írás” természetét jellemezték - vagyis mindazt, ami White szerint az „eseménytörténet” fogalma alá tartozik. Azonban White érvelése kezdettől fogva homályos maradt. Hogyan értendők „a történelemtudományos képzelőerő mélyszerkezetének formái” (31)? Magának a „mélyszerkezet” kifejezésnek a használata elég természetesen vezet odáig, hogy a történelemtudományos diskurzus előképeire gondoljunk. ROGER CHARTIER AHOL A PART SZAKAD Történelem, nyelv, gyakorlat Négy kérdés Hayden White-hoz 46