Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz

amelyek szigorú nyelvi és strukturális modellt kö­vetnek, ezért azt hihetnénk, hogy ezek az előképek automatikusan és személytelenül működnek a tör­ténetírási preferenciák szabályozásakor. Gondolatai­nak éppen ilyen értelmezését segítette elő Hayden White a strukturalista nyelvészek kedvenc ellenté­teinek (felszín és mély, a nyilvánvaló és a bennfog­lalt, nyelv és gondolat) alkalmazásával, hogy meg­védje megközelítését: „Először megpróbáltam meg­határozni a történelemtudományos munka nyilván­való - ismeretelméleti, esztétikai és erkölcsi - di­menzióit, majd megkíséreltem mélyebb szintre ha­tolni, ahol ezek az elméleti műveletek elnyerik benn­foglalt, kritikát megelőző szentesítésüket” (x). Ugyan­ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban a nyelv kény­szerítő erejét „lényeges vonásként” úgy mutatja be, hogy „a kutatás bármely területén, amely még nem szorult le az igazi tudomány szintjére (vagy emel­kedett fel oda), a gondolat fogoly marad a nyelvi megnyilatkozás közegében, ahol arra törekszik, hogy megragadja az érzékelési horizontján található tár­gyak körvonalát” (xi). A történettudományos dis­kurzusnak a kritikát és a megismerést megelőző, átvitt értelmű mátrixai tehát hatékony és fel nem is­mert struktúrákként értelmezhetők, amelyek a tör­ténészek „választásait” irányítják, tekintet nélkül ar­ra, mi a szándékuk és minek a tudatára ébredtek. Leggyakrabban így értelmezik Hayden White mun­káját, amikor pártolói, illetve támadói kiemelkedő fon­tosságot tulajdonítanak neki olyan munkák között, amelyek a történelmet a „nyelvi fordulat” tárgyává teszik. Egyik kritikusa, Gabrielle Spiegel megjegyez­te, hogy „Hayden White-nál senki sem fogalmazta meg erőteljesebben a Saussure utáni nyelvészet imp­likációit a történelemtudomány gyakorlata számá­ra.”­ Visszatérve azonban a Metahistory előszavához, White szóhasználata (’’mélystruktúra,” „alapstruk­túra,” „mélyebb szint”) nem kizárólag struktura­lista, nyelvészeti vagy valami egyéb. White egy egé­szen más hagyomány szakszókészletéből is merít: „történelmi tudatosság” (négyszer), „választás” vagy „választani” (háromszor). Ily módon láthatóan a tör­ténészek szabadon, tudatosan (vagy egy kevésbé po­zitív fordulattal élve, „többé-kevésbé öntudatosan” [xi]) választanak a White által elismert történetírói stílusok közül. Az átvitt értelmű előképek így hoz­zák létre azoknak a lehetséges formáknak a gyűj­teményét, amelyek közül a történészek erkölcsi vagy ideológiai hajlandóságuknak megfelelően választhat­nak. Ennek a szabad választásnak a valóságát Hay­den White azzal illusztrálja, hogy saját döntésére utal: „Nem maradhat figyelmen kívül, hogy maga ez a könyv ironikus módozatot ölt. A benne megjelenő irónia azonban tudatos, ezért az ironikus tudatosság szembefordul magával az iróniával” (xii). A kétféle megítélés között meghúzódó ellentét nem kerülte el az értelmezők figyelmét - különösen azo­­két nem, akik a leglelkesebben sereglenek a nyel­vészeti modell történelemmel kapcsolatos alkalma­zásának védelmére. Hans Kellner így fogalmaz: „Ha a nyelv érinthetetlen,,szent’ kezdet, akkor az embe­ri szabadság áldozatul esik. Ha az emberek szabadon választják meg nyelvhasználati formáikat, akkor valamilyen mélyebb és régebbi erőt kell posztulálni. White azt állítja egzisz­tenciális paradoxonként, hogy az embe­rek valóban szabadok, és hogy a nyelv valóban érint­hetetlen.”­ Ugyanerre a dilemmára figyelmeztet Da­vid Harlan. Miután egyrészt elismeri White érzékeny­ségét az iránt, ahogy a nyelv létrehozza és feloszlat­ja tárgyát, Harlan elismeri „másfelől [White] erős el­kötelezettségét a szabadelvű humanizmus, az embe­ri személy és az ismeretelméleti szabadság iránt,” ami arra indítja Harlant, némiképp meglepő módon, hogy Hayden White-ot és J. G. A. Pocockot egymás­hoz rendelje.­ Egy cikkben, amelyben a történelemtudományi diskurzus átvitt értelmű elméletét ért ellenveté­sekre válaszol. Hayden White visszatért az iménti potenciális feszültséghez, és hangsúlyozta távolság­­tartását mindenféle nyelvi determinizmussal szem­ben. Kritikusai ellenében - sőt talán túlbuzgó tanít­ványai ellenében is - újfent megerősíti, hogy a kü­lönféle érvelési és tárgyalási stratégiák közti válasz­tás olyan döntés, amely teljesen szabad és tudatos: „Amíg ... nem következik be kopernikuszi fordulat, a történelemtudomány olyan kutatási terület marad, amelyben a múlt kutatási módszerének és a róla író­dó diskurzus módozatának megválasztása szabad ma­rad, nem pedig korlátozott.”­ Ugyanebben a cikké­ben azt is mondja, hogy „bár [az átvitt értelem] fel­tételezi, hogy a képes beszéd nem nélkülözhető a diskurzusban, az elmélet­­ távolról sem vonva be a nyelvi determinizmust - arra törekszik, hogy bizto­sítsa a képes beszéd különféle stratégiái közti sza­bad választáshoz szükséges tudást” (34). White így teljesen védelmébe veszi a gondolkodó és író alany szabadságát azáltal, hogy elmozdítja a klasszikus szel­lemtörténet által oly becsben tartott szabad válasz­tást a filozófiai érveléstől az átvitt értelmű szerke­zetek felé. Mindez azonban a filozófiai érvelésű beállított­ság és a White által elfogadott, a strukturalista nyel­vészettől kölcsönzött nyelvelmélet közötti kompati­bilitás problémáját két posztulátumra alapozza. Az első az, hogy minden megnyilatkozást megelőz egy kódrendszer, minden parole előtt van egy langue: „A nyelv ... úgy van e világon, mint egy ,dolog’ a többi között, és már telítve van képes, átvitt és általános tartalmakkal, mielőtt működésbe lépne bármely adott megnyilatkozásban” (23). A másik posztulátum az, hogy minden nyelv mindig működik használóinak tudtán kívül is, akaratuk ellenére és ellenőrzésükön túl, hogy váratlan és bizonytalan jelentéseket hoz­zon létre: „A történelemtudományos diskurzus ... a metaforikus beszédhez, a szimbolikus nyelvhaszná­lathoz és az allegorikus reprezentációhoz hasonlóan mindig többet mond a szó szerinti jelentésnél, má­­sabbat, mint amit látszólag jelent, és a világról csak annak árán nyilvánít ki valamit, hogy közben valami mást rejtve hagy” (25). így érkeztem el első kérdésemhez: Össze lehet-e kapcsolni komoly ellentmondás nélkül a Saussure utáni nyelvészetet és az irodalmi alkotóként meg­nyilvánuló történész szabadságát?

Next