Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz

ta: „Általában vonakodnak elismerni, hogy a törté­nelmi beszámolók nyilvánvalóan azok, amik: verbá­lis fikciók, amelyek tartalma legalább annyira kita­lált, mint megtalált, és amelyek formája több rokon­ságot mutat irodalmi párjaikkal kapcsolatban, mint megfelelőikkel a természettudományok terén” (Tro­pics of Discourse [A diskurzus trópusai], 82). Majd ismét, 1982-ben: „Az embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy amikor a történelmi adat meg­ragadására kerül a sor, magában a történelmi adat­ban nincs semmi alapja annak, hogy jelentésének elemzésekor valamely értelmezési módot előnyben részesítsük egy másikkal szemben” (The Content of the Form [A forma tartalma], 75). Ilyen értelemben teljesen illuzórius azt remélni, hogy a történészek (történetfilozófusok) munkái osztályozhatók lenné­nek, vagy hogy felállítható lenne bármiféle rangsor közöttük azon az alapon, hogy nagyobb vagy kisebb mértékben képesek elérni azt a célt, hogy a múlt valóságáról beszámoljanak. A történészek közötti különbségtétel kizárólagos kritériumai tisztán for­málisak és diskurzuson belüliek, amennyiben az el­beszélés koherenciájára és teljességére vagy a tör­ténészek által tudatosított lehetőségekre vonatkoz­nak, amelyeket az átvitt értelmű modellek és az egy­mással versengő, alternatív elbeszélések által kínál­nak. Hayden White válasza azokra a kritikákra, hogy álláspontja mindenfajta tudásra nézve destruktív, rá­mutatott, hogy a történelmet olyan fikciónak tekin­teni, amely az irodaloméval megegyező stratégiá­kat és eljárásokat alkalmaz, nem jelenti a történe­lem tudásértékének tagadását; mindez a történelem­re vonatkoztatva csupán azt jelenti, hogy nincs saját domináns igazságrendszere. A mítosz és az irodalom a tudás formái: „Bárki komolyan hisz-e abban, hogy a mítosz és az irodalmi fikció nem a valóságos világ­ra vonatkozik, nem közöl róla igazságot, vagy nem nyújt róla szóló hasznos tudást?”11 A fikcióéval meg­egyező mátrix létrehozta történelmi elbeszélés ugyan­olyan tudást mutat fel, mint a fiktív alkotások. White nem tartozik azok közé, akik szembeállítják a reto­rikát és az igazságot.12 Válaszában mégis van valami, ami nem kielégítő. Hogyan lehet elgondolni a történelmet anélkül, hogy soha (vagy szinte soha) nem történik utalás a tu­dományág tulajdonképpeni működésére - az adatok összeállítására és kezelésére, hipotézisek alkotásá­ra, az eredmények kritikus vizsgálatára, az értelme­zés következetességének és valószínűségének meg­erősítésére? Ezen a ponton érzem úgy, hogy Michel de Certeau gondolatai többet jelentenek számunkra, mint Hayden White eszméi. De Certeau számára a történelem valóban elbeszélés, de sajátos elbeszé­lés, amely „tudományos” kijelentések együttesét ala­kítja ki, ha számunkra az, ami „tudományos”, nem más, mint igazolható szabályok szerint összeállított speciális feladatok együttese.13 A White által adott „tudományos” definíciónál kevésbé szűk és kevésbé merev meghatározásból kiindulva de Certeau arra hív fel bennünket, hogy a történelmet „tudományos” gyakorlatnak tekintsük, amely minden más tudomá­nyos gyakorlathoz hasonlóan függ saját módszertani eljárásainak változatosságától, függ a kor­látozásoktól, amelyeket ráró az a társadal­mi berendezkedés és az az oktatási rend­szer, ahol ez a munka folyik, és függ azok­tól a szabályoktól, amelyek szükségszerűen irányít­ják a történelemírást. A történelem „tudományos” természetének ilyetén meghatározása - mint ami a lehető legjobb, a leginkább megfelelő megfogalmazá­sa a megcélzott referenciális valóságnak - sem nem tagadja annak alapvetően elbeszélő jellegét, sem nem vonja a történelmi gondolkodást a matematikai tu­dományok „Galilei-féle paradigmáján” belülre. Mindez pedig a Hayden White-hoz intézendő har­madik kérdésemhez vezet: Ha a történelem olyan tudást eredményez, amely megegyezik a szépprózáé­val - annál se több, se kevesebb -, akkor minek te­kintsük (és miért tartsuk fenn) a dokumentumgyűj­temények és az igazoló információk összeállításá­nak, valamint a hipotézisek tesztelésének, továbbá az értelmezés kialakításának súlyos és magas köve­telményű műveleteit? Ha igaz, hogy „a történelmi diskurzus hasonlít és közelít a fiktív elbeszéléshez, mind az általa használt stratégiák révén, amelyek segítségével jelentést tulajdonít az eseményeknek, mind pedig annak az igazságnak a révén, amellyel foglalkozik,”14 ha a történetesített események való­sága nem fontos az előállt tudás természete szem­pontjából, akkor „a történetírás működése” nem idő­­pocsékolás-e és az erőfeszítés pazarlása? 4 Hayden White a következőt állítja The Content of the Form (A forma tartalma) című munkájában: Gyakran hozzák fel, hogy a hozzám hasonló „for­malisták” - akik azt tartják, hogy bármely törté­nelmi téma számos egyaránt elfogadható leírást és elbeszélést alátámaszthat a feldolgozások során - ténylegesen tagadják a tárgy valóságát, határozat­lanságot eredményező relativizmust mozdítanak elő, amely a bizonyíték bármiféle manipulációját lehe­tővé teszi mindaddig, amíg a kidolgozott beszámo­ló strukturálisan következetes, és ezáltal olyan táv­latot tárnak fel, amely még azt is lehetővé teszi, hogy a nácizmus történetének a náci verziója is leg­alább minimális hihetőségre számot tartson. (76) Mi lenne ennél jobb summája a White munkájáról mondott jelentősebb kritikáknak? Ő több alkalommal is kísérletet tett arra, hogy a „relativizmus” eme vád­jára válaszoljon, egy olyan vádra, amely különleges súlyt kap, amikor olyan történelmi események ke­rülnek az érdeklődés homlokterébe, mint az önkény­­uralmak által elkövetett bűnök, vagy még inkább a Soá, azaz a holokauszt. Az első válasz, amellyel már találkoztunk, a fikció igazságát hangsúlyozta. Ha valaki a történelmi elbe­szélést „fikciót előállító műveletnek” tartja, ez nem azt jelenti, hogy azt egyszerű, tetszőleges és megmo­solyogtató játékká redukálja, hanem éppen ellenke­zőleg, olyannak tekinti a történelmet, mint amely ké­pes a képzelőerő legerőteljesebb műveiben megmu- 49

Next