Műhely, 2003 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 4. szám - RÉGI–ÚJ VERSEK 4. - Chartier, Roger: Ahol a part szakad : Történelem, nyelv, gyakorlat : Négy kérdés Hayden White-hoz

utatkozó átütőerő és világosság kinyilvánítására. White ilyen értelemben válaszolt Gene Bell-Villada-nak, aki azt képviselte, hogy „az amerikai ,vezérkritikusok’ ” reakciója a latin-amerikai brutális diktatúrákra csak ennyi volt: azok „a referencialitásról folytatott háborúk és annak a papolása, hogy ,a Történelem fikció, Trópus és Diskurzus’ ”. White a dél-amerikai regényírókra utalva ezt válaszolta: „Azt kívánja [Bell Villada] mondani, hogy az ő munkáik nem tanítanak bennünket a valóságos történelemről, mert a szépprózához tartoznak? Vagy mivel azok szépprózai alkotások a történelemről, mentesek a tropizmusoktól és a diszkurzivitástól? Regényeik kevésbé igazak, mert fikciók? Lehetne-e bármely történelem olyan igaz, mint ezek a regények, ha nem használnák ki az olyan irodalmi trópusokat, mint amilyenek megtalálhatók Mario Vargas Llosa, Alejo Carpentier, José Donoso és Julio Cortázar munkáiban?15 White egy másik választ is kidolgozott, miután felléptek a „revizionista” (valójában a tagadást képviselő) történészek, akik egy olyan elbeszélést - „történetesítést” - terjesztettek elő a nácizmus és a második világháború történelméről, amely azon a konstruált szempontrendszeren alapult, amelyet Pierre Vidal-Naquet így összegzett: (1) gázkamrák már pedig soha nem léteztek, és a németek nem követtek el népirtást; (2) a „végső megoldás” pusztán a zsidók Kelet-Európából történő eltávolítása volt; (3) a nácizmus zsidó áldozatainak összlétszáma sokkal alacsonyabb az állítólagosnál; (4) a népirtás a szövetséges hatalmak, főként a zsidók, még inkább pedig a cionisták propagandájának a kitalációja; (5) a hitleri Németország nem első számú felelőse a második világháborúnak; továbbá (6) az 1930-as és 1940-es évek során az emberiség legfőbb veszedelme a szovjet hatalom volt.16 Ezek az elemek - külön-külön vagy különféle formában és eltérő arányban új rendbe állítva - alapját képezték annak, hogy a kortárs történelem radikálisan újraíródjék. Hihető és elfogadható-e ez? És ha nem, miért nem? Annak érdekében, hogy elutasítsa a revizionista nézetet anélkül, hogy feladná az egész műve mélyén húzódó elveket, Hayden White odáig jutott, hogy olyan különbségtételt javasoljon, amelyet én problematikusnak tartok. A náci hatalomról, valamint a zsidók és a cigányok kiirtásáról szóló „alternatív elbeszélések” kapcsán a következő megjegyzést teszi: Nyilvánvaló, hogy a már tényként elkönyvelt eseményekről szóló beszámolóknak tekintett „alternatív elbeszélések” megítélhetők, kritizálhatók és rangsorolhatók azon az alapon, hogy mennyire hűek a tényadatokhoz, mennyire széleskörűek, és mennyire következetes a bennük megfogalmazott érvelés. Az elbeszélő beszámolók azonban nem csak tényekre alapozott állításokból (szinguláris egzisztenciális tételekből) és érvekből tevődnek össze: irodalmi és retorikai elemeket is tartalmaznak, amelyek segítségével az, ami egyébként csak tényfelsorolás, történetté változik át. Ezek között az elemek között találjuk azokat az általános történetmodelleket, amelyeket úgy ismerünk, hogy ezek adják a „cselekményt”. ... Ezen a ponton az „alternatív elbeszélések” közötti konfliktusnak kevesebb köze van a kérdéses téma tényeihez, mint az eltérő történetértelmezéshez, amellyel a történetesítés ruházza fel a tényeket.17 Az ilyenfajta megkülönböztetés két kérdést vet fel bennem. Egyfelől újra bevezeti a hiteles, biztos és azonosítható történelmi esemény teljesen hagyományos koncepcióját, például a gázkamrák létezését. A probléma itt abban rejlik, hogy egy ilyen felvetés összeegyeztethető-e Hayden White egész gondolatrendszerével. Miként békítheti össze az ember egy tényszerű esemény bizonyosságát egy Roland Barthes tollából származó idézettel, amelyet White A forma tartalma (The Content of the Form) című munkája mottójává tesz: „Le fait n’a jamais qu’une existence linguistique?” (A tény csupán nyelvileg létezik?) És milyen alapon - milyen műveletekből kiindulva, milyen technikákat alkalmazva - helyezheti el a történész a tény valóságát vagy igazolhatja, hogy a történelmi diskurzus hű a „tényadathoz”? Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a történelemtudomány módszeres gyakorlatának szisztematikus ignorálásával White erejét veszi az ilyen kérdésekre adható válaszainknak. Az iménti különbségtétel következtében másfelől a „tények” meghatározásának megszorításával a történész csak „szinguláris egzisztenciális tételekre” szorítkozhat, Hayden White ugyanis szigorúan behatárolja azt a területet, ahol a történelem működni kezdhet, hogy megkülönböztesse az igazat és a hamisat. Nehéz felismerni, milyen kritériumokat használhat az ember, hogy különbséget tegyen az egymással versengő, alternatív történelmi elbeszélések között, amelyek cselekménye kizárólag „tényszerű állítások” felhasználásával alakul ki. Nem minden történelmi beszámoló egyforma, sem előadásmódjukban, sem belső következetességük tekintetében; abból a szempontból sem egyformák, hogy a reményük szerint bemutatandó referenciális valóságról szóló beszámoló mennyire helytálló és pontos. Nem könnyű a történelmi diskurzusok differenciáligazságát mérni, viszont hiábavalónak és haszontalannak tartani az erre tett erőfeszítést nem más, mint minden olyan lehetőséget elutasítani, amellyel a történelemnek legalább a minimális specifikusságát értékelni lehetne, ugyanis nem kizárólagosan a történelem sajátja sem az átvitt értelmű leképezés, sem az elbeszélői modalitások változatossága, de még az a tény sem, hogy a történelmi diskurzus a múltra vonatkozik.18 Ez a megjegyzés vezet el negyedik, befejező kérdésemhez, amelyet illő feltenni, amikor olyan munkákkal foglalkozunk, amelyek oly mélyen kötődnek a „négyszerű elemzés” elvéhez. Kérdésem a Metahistoryhoz tér vissza. Ez a könyv kétségtelenül felszabadította a történetírást a diskurzus modalitásai és képi világa iránt teljesen érzéketlen klasszikus megközelítés rugalmatlan korlátjai alól. Ez gratulációt és köszönetet érdemel. Ennek ellenére lehetséges-e, és szellemileg kívánatos-e a ragaszkodás a „szövegek tanulmányozásának szemiológiai megközelítéséhez”, amely „megengedi, hogy vita tárgyává legyen a szövegnek - mint az események vagy a rajta kívül eső jelenségek tanújának - a megbízha- 50