Műhely, 2014 (37. évfolyam, 1-6. szám)
2014 / 5-6. szám - Idegenség
megjegyzéséből” derül fény arra, hogy „docensi állása van egy londoni művészettörténeti intézetben ” (36). A tudós, aki Dafydd Elias néven egy wales-i lelkészcsaládban nevelkedett, csak érettségiző diákként értesül arról, hogy valójában Jacques Austerlitznak hívják, s később arról is, hogy 1939 nyarán a német megszállás elől menekített zsidó gyermekek „ különtranszportjával ” Prágából került Angliába ( 154). Igazi családja és gyermekkora után kutatva Csehszlovákiába utazik színésznő anyját, Agátát Prágából előbb Theresienstadt lágervárosába, majd vélhetően Auschwitzba deportálták, végül Párizsban nyomoz eltűnt apja után - akiről, miután Franciaországba menekült, a gurs-i internálótábor kartotékában maradt fenn az utolsó, 1942-es adat. Mindeközben szakmai érdeklődésétől vezérelve nyugat-európai városokban bolyong: ״ családi hasonlóságot” keres ״ a kapitalizmus korának őt már az egyetemi évei óta foglalkoztató” építészeti alkotásaiban, ״ különösen azt a rendszerkényszert és monumentalitásra való törekvést, ami bíróságokban és büntetőintézetekben, pályaudvar- és tőzsdeépületekben, operaházakban és elmegyógyintézetekben, valamint a munkásság számára derékszögű séma alapján kialakított telepekben manifesztálódott" (37-38). Amikor ״archivális tudást”11 halmoz föl, egyrészt személyes családtörténet híján és helyett szerzett ismeretekből alkotja meg énjét, az emlékezet egyfajta protézisét. Másrészt viszont a pótlékjellegű ismerethalmozás, amellyel hosszú ideig sikerül elfojtania az önkéntelen emlékezet (a prousti mémoire involontaire) felvetette gyermekkori emlékfragmentumokat, az elfojtás sajátos dialektikája folytán akaratlanul - ha nem is az elveszett múlthoz, mindenesetre - az életútját meghatározó modernségtörténet megértésének lényeges dimenziójába vezeti el. Korántsem nyilvánvaló, hogy Austerlitz életében a katarzis hiánya olyan zárszó megfellebbezhetetlenségével rekesztené be a regényt, amely a kilátástalanság „végső üzenetével” felszámolja a hagyományos kereteit szétfeszítő próza öntörvényűségét és szemantikai nyitottságát. Az Austerlitz megengedi azt az konklúziót, hogy a távolodó történelmi esemény és a kikényszeríthetetlen emlékezés közti szakadék nem hidalható át, s hogy e tapasztalatra a „szaturnuszi életérzés” kétarcú egzisztenciális válasza a védekező rezignáció és az ismeretszerző késztetés.12 Ugyanakkor a belső arányok észlelésének változásai megtöbbszörözik a regény lehetséges olvasatait. Az enciklopédikus részletekbe, fényképek szemügyre vételébe, metaforák hálózatába bonyolódó olvasás ideje és az elbeszélt idő történései közti feszültség oszcilláló, szűkülő-táguló mozgásában teszi megragadhatóvá a regénykompozíciót. Egyfelől Austerlitz beszámolójának labirintusszerű kitérői, változó idősíkjai, leíró és rendszerező fejtegetései minden információra kiterjedő, képzettársítások láncolatait aprólékosan rekonstruáló olvasói figyelmet igényelnek ugyan, de az ismeretek zsúfolt archívuma végső soron egyetlen repetitív eseménysor köré szerveződik. A regény kerettörténetét a főhős és az elbeszélő " mindmáig érthetetlen módon" (32) bekövetkező találkozásai és beszélgetései alkotják - ezekre épül Austerlitz elbeszélése saját múltjáért és identitásáért vállalt ״ kísérteties expedíciójáról, szándékolt iróniával újrakontextualizált modern Odüsszeiájáról, alvilági utazásáról”13. A múlt utáni nyomozás jelöli ki végül azt a másfajta, kognitív tartományokon át vezető utat, amely különféle „emlékezeti helyeket” köt össze, s amelyeket bejárva a szöveg ״ zsúfolásig telik érdekes, mondhatni lenyűgöző történelmi információkkal”14. Utóbbiaknak köszönhetően jelentése éppen hogy nem az „eredménytelen keresőút” rekonstrukciójában képződik meg, hanem ״ olyan helyek és épületek sorjázó leírásának réseiben, amelyek a rossz struktúrába, a bebörtönzésre, a kirekesztésre, a rombolásra és a megalázásra épülő »civilizáció« eljárásmódjait tanúsítják”15. A történelmi, művelődés- és művészettörténeti vonatkozású passzusok így megmutatkozó előrangját figyelembe véve az Austerlitz, Hayden White szerint, csak fenntartásokkal nevezhető ״ regénynek”, s ha mégis ragaszkodunk e megjelöléshez, akkor legfeljebb olyan történelmi regényként vagy historiográfiai metafikcióként is tarthatjuk számon, amely egyszerre ״ megvalósítja és dekonstruálja a 19. században (...) oly sokak által művelt” műfajt.17 Esetében ugyanezért a fikció sem igazán alkalmas leíró kategória, hiszen ״ öntudatosan” előtérbe állított ״ konstrukciós technikáit és poétikai eszközeit” Sebald arra használja, hogy ״ történeti referenst idézzen a képzelet színe elé” és a ״ fikció nagyítólencséjével történelmi tények valóságos világáról meghozott (jellegét tekintve etikai vagy erkölcsi) ítéletet igazoljon”.18 Másfelől azonban a találkozástörténetet fókuszba állítva a regény fiktív önéletrajzként válik értelmezhetővé. A narrátor alakja a - mindvégig rejtélyes - alkalomszerűség és a beszélgetőpartnerek közti szellemi rokonság expozíciója után látszólag csak Austerlitz elbeszélésének ürügyeként, mint „gyóntató” bukkan időnként elő, ám épp az emberöltőn át szakaszosan folytatódó vallomás hangsúlyos közvetítettségével hitelesíti a londoni tudós történetét. Az elbeszélésen belüli elbeszélő korántsem mellékszereplő, még kevésbé passzív médium, közbeiktatott hang, amely egyedül az idegen kutatásai eredményeinek és eszmefuttatásainak továbbadása kedvéért szólal meg. Funkciója tehát messze nem csak az Austerlitz tudatát betöltő és strukturáló, ám a történelmi realitás megértését szolgáló adatok, belátások, emlékezetminták és modellszerű múltfeltáró műveletek regisztrálása. Személyisége körvonalazottabb ennél, körvonalait azonban az idegen narrációja tölti ki. Igaz, hogy a fikció szerint Austerlitz beszélgetőpartnere ״ a gyónó elhatározásából kerül a gyóntató helyzetébe, azaz nem a hermeneutikai tekintély társadalmilag vagy intézményesen kijelölt pozícióját foglalja el”19. Ugyanakkor kettejük között nem létesül hierarchia: a proegzisztens, Austerlitz történetéért (és figurájáért) létező narrátor attól kezdve saját magát is folyamatosan közli, hogy egyetlen közvetített emlékezet közös (bernhardi emlékezetű) szövegrendjébe foglalja Austerlitz életének egyes szám első személyű elbeszélését, valamint kultúrtörténeti, épületesztétikai, ornitológiai, urbanisztikai és egyéb fejtegetéseit. ‘Austerlitz’ mint nyelvi tevékenység hívja létre a lejegyző saját beszédét, ez tölti ki utalásszerűen szóba hozott életútjának meghatározó szakaszát: az 1967-től számított három évtizedet, amely így teljes egészében a huszadik század legsajátabb idegenjével való azonosulás idejévé, elrendelt idővé lesz. A fiktív főszereplő és az író hason l1 J. J. Long: W. G. Sebald - Image, Archive, Modernity. Edinburgh, 2007, 164. 12 Vö. Maciej Walkowiak: Zűr Frage dér (un-)möglichen Heimkehr in W: G. Sebalds Roman Austerlitz. In: Linguae Mundi. rocznik naukowy 2010/5, 59. 13 R. J. Kilboum: Architecture and Cinema. The Representation of Memory in W. G. Sebald’s Austerlitz. In: J. J. Long - Anne Whitehead (szerk.): W. G. Sebald: A Critical Companion. Edinburgh, 2006, 152. 116 14 Hayden White: The Practical Past. In: historein. a review on the past and other stories, 10(2010), 11. 15 White, i.m. 11-12. 16 I. m. 13. Vö. Linda Hutcheon: A Poetics of Postmodernism. History, Theory, Fiction. New York-London, 2004, 105-123. 17 White, i. m. 13. 18 I.m. 12. 19 J. J. Long, i. m. (9. lj.), 166.