Műhely, 2015 (38. évfolyam, 1-6. szám)
2015 / 3. szám
MOHAI y. LAJOS Kavicssóhajok Bekezdések Juhász Attila költői világáról 1. Az elrejtettségnek is engedő Honnan ezek a testes könyvcímek, gondolhatná jó okkal az olvasó: Hidegláz, Eszkimószín, Nehézfényi Mire akar rámutatni a szerző ezekkel a súlyos, magyarázó, a hiánynak és egyúttal a sejtetésnek, elrejtettségnek is engedő szóösszetételekkel, amelyek így, egymás után olvasva őket, mintha átsodródnának egymásra, és egyiktől a másikig tartanának? Ahogy a kötetek is továbbépítik egymást, összekapcsolódó motívumok szövik át meg át a saját életuniverzumát. A patinás győri Révai Gimnáziumban irodalmat tanító, gyakorló kritikusként is nevet szerzett költő Juhász Attilának az elmúlt évtizedben három verseskötete jelent meg sokatmondó metaforákkal, melyek megállítják a kritikust, aki azt kérdezi: az élet miféle rétegeiből táplálkozik Juhász Attila lírája, hogy ezek a helyei, ezek a színei, és olyan visszatérő képei és képzetei vannak, mint a lassú fény, a kő és a kavics. Ezek a bíráló szívéhez közeli, visszatérő motívumok jelzik Juhász szerves költői építkezését, amelyekről az alábbiakban szólnék. Továbbá, hogy miféle más rejtelmei, „topográfiái” is lehetnek ennek a költői létezésmódnak - feszegetném? Néhány bekezdést tehát Juhász Attila költői létmódjáról, világképéről. 2. Lassúbbá lett fény Az utolsó évtized három, egymást folytató, egymásba tűnő kötete mérlegre teszi a költő munkásságát, amelyekben - számomra legalábbis - a felidézhető fények és helyszínek dominálnak, kijelölve azokat az érintkezési pontokat, ahol ennek a lírai világnak a tapasztalatai sűrűsödnek. A kötetcímek látszólag elégedetlen, a sivárságig nyúló költői létérzékelésre utalnak, szomorúság, és valami tapintható hűvösség vetül rájuk. Ez azonban inkább csak megtévesztésre szolgál, hiszen éppen a Nehézfény-kötet címadó verse csöndes, magába húzódó, mérlegelő és elégedett szerelmi líra képzetét táplálja: egyszer csak elém áll a délután a lépcső megtorpan a félúton s lassabbá lesz a fény amíg az arcodon időz csak itt vagyunk és nem történik semmi más odább lendít a könnyű kabát s elindulsz felfelé / azóta őriz csupán egy szép mosoly összegyűrt ég talál meg kelletlenül szitálja apró gyöngyeit világosodik viszlek csak viszlek magammal. A fény (és fénynélküliség) ebben a költői térben és gondolatvilágban is - bár távolabbra áll a hagyományos és szilárd magyar költészeti tradíciótól - a létezés része, bevilágítója, de ez a fény Juhász Attila képi világában meglassúdott, lassabbá lett. (A költőnek a fény másutt: „vallatófény”, megint másutt azt írja róla, hogy: „a fény belső tekintet”, aztán meg„ fényre mozogni, lélegzeni”.) A föntebben teljes egészében idézett költemény varázsa - mert a kiragadott részlet nem támasztaná alá maradéktalanul azt, amit nekem mond a költő, a szeretett arcon időző lassabbá lett fénytől származik, amely egyszerre vetít pátoszt a költői képre — és vonja ki a pátoszt a költői képből.