Műhely, 2019 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 5-6. szám - Ladányi István: Egy folyóirat-publikáció pillanata: Symposion, 1963. február 7

LADÁNYI ISTVÁN E­gy folyóirat-publikáció pillanata, Symposion, 1963. február 7. Folyóirat-történettel sok szempontból lehet foglalkoz­ni, sorba lehet rendezni az esemény történetét, főszerkesz­tők szerint számba venni a korszakait, részletezni jobb vagy valamilyen szempontból kritikus periódusait, átte­kinteni rovatait, értekezni domináns műfajairól, esetleg fontosabb szerzőiről - vagy egyszerűen csak gyűjteni az érdeklődésünk tárgyához kapcsolódó anyagokat. Az Új Symposion történetével foglalkozva szinte mindegyik vál­tozatot gyakoroltam, leginkább persze az anyaggyűjtést - voltaképpen a legjobb lenne megmaradni ez utóbbinál, ez adja a legtöbb örömet, ez felel meg leginkább az ol­vasásnak, annak a nyitott, eldöntetlen állapotnak, amikor meglátunk, észlelünk valamit a szövegben, megállít vagy épp beindít valami, esetleg megindít bennünket, de még nem eredünk az élmény nyomába, nem próbálunk meg vele „kezdeni valamit”. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk egy olyan jelenség mű­ködését, mint a folyóirat, hogy élményeinket és eredmé­nyeinket meg tudjuk osztani más érdeklődőkkel, ahhoz szükség van a fent tárgyalt szempontok szerinti kutatá­sokra, elvonatkoztatásokra, elrendezésekre. Ugyanakkor a koncepciózus, esetleg prekoncepciózus megközelíté­sekben kevésbé látszik az a működésmód, kultúraterem­tő potenciál, amelyet egy folyóiratnál a napi szinten vitt szerkesztőségi élet jelent, és elveszik az egyes számok, a hónapról hónapra vagy esetleg ennél sűrűbben, netán rit­kábban összeszerkesztett anyag létrejöttének folyamata és a megszerkesztett szám „elengedésének” élménye, min­den egyes megjelenés eseményszerűsége. Elveszik az olyan publikációk fölrázó egyedisége, mint amit számomra az újvidéki Ifjúság hetilap irodalmi mel­lékletét képező Symposion 1963. február 7-i számának első oldala jelentett. Az Ifjúság hetilap Symposion című melléklete 1961. december 21-én indult, és 1964. szep­tember 24-éig hetvennyolc száma jelent meg, miközben mintegy hatvan munkatárs írásait közölte (Németh 2010: 25). Ebben erősödött meg nemzedékként az 1965. január 15-i keltezéssel az Új Symposion folyóiratot elindító, az 1940 körüli években született írók csoportja, ebben szer­zett szerkesztői gyakorlatot Bányai János (1939-2016), Domonkos István (1940), Fehér Kálmán (1940-2017), Koncz István (1937-1997) és Tolnai Ottó (1940), kapcso­lódik be a szerkesztői munkába Bosnyák István (1940-2009) , Gerold László (1940-2016), Utasi Csaba (1941-2010) , Végel László (1941). Az Ifjúság lap még a Symposion melléklet indulása előtt, rendkívül korán publikációs lehetőséghez juttatta a nemzedék legtehetségesebb tagjait, és ezek a publikációk többnyire rendkívül színvonalas, a kor „felnőtt” irodalmán túlmutató tájékozottságot és igényeket felmutató szöve­gek. Thomka Beáta juttatja kifejezésre, szinte monográfu­­si szerepéből is kizökkenve, megdöbbenését Tolnai Ottó első, 1956-os, tehát 16 éves kori közlésének színvonala, érettsége és a későbbi életmű szempontjából is releváns volta okán. Bányai János és Gerold László még fiata­labbak, mindössze 15 évesek, amikor első publikációjuk megjelenik az Ifjúságban. 1961-ben pedig, a Symposion melléklet megindításának évében már uralják az Ifjúság irodalmi rovatát, és a vajdasági magyar irodalom akko­ri fontos művei, témafelvetései kapcsán érdemi és mar­káns véleményeket fogalmaznak meg. Az Új Symposion meghatározó szerzői és szerkesztői közül csak a Duna túlpartjáról érkező, drávaszögi Bosnyák István, illetve a korábban zenei pályán próbálkozó és a szabadkai tanító­képzőben tanuló Domonkos István publikált viszonylag későn, 1961-től az Ifjúságban. 1961 végén, 20-21 évesen voltaképpen már irodalmi tapasztalatokkal a hátuk mögött és nagy ambíciókkal fog­nak a kétoldalas melléklet szerkesztésébe. Esszéikkel, kri­tikáikkal, vitacikkeikkel az első számtól kezdve felkavar­ják a vajdasági magyar irodalom állóvizét, és rendkívül színvonalas, invenciózus szépirodalmi anyagokat közöl­nek. A Symposion melléklet áttekintése némileg érthetővé teszi az utókor olvasója számára is, hogyan tudott 1965 januárjában ez a fiatal társaság olyan radikálisan újszerű és színvonalas folyóiratot elindítani. Az Ifjúság hetilap 1963. február 7-i számának 11. ol­dalán, vagyis a Symposion melléklet első oldalán Új ver­sek feleimmel három szerző egy-egy versét közüik: Tolnai Ottó Doreen 2, Ladik Katalin Az androgyn és Domonkos István Kontrapunkt című szövegét. Bosnyák Istvánnak a Szóakció II. című kötetében publikált, 1963. március 7-i naplójegyzete a kortárs olvasó első reakciójáról tanúsko­dik, az összeállítás megjelenésének megszólalásra kész­tető pillanatáról vall hitelesen és érzékletesen.­ Hosszú, elemző szövegében nem magyarázza a három különálló mű fölé tett főcím meglehetősen provokatív Ady-utalá­­sát, hanem tovább emeli a tétet: eseménynek minősíti a publikációt, a „vajdasági ég alatt” merőben újat hozó vál­tásként látja és elemzi a három verset. „Hogy egy költői alkotás - s nem csengő-bongó, »csilingelő« vagy éppen döcögő-dadogó sorokba tördelt középszerűség - megje­lenjen a »vajdasági ég alatt« is, erre immár nem kell hó­napokat vagy éveket várni. Hármasával születik a Vers, és ami nem kevésbé fontos, már nem a régi, mozdulatlan, áporodott irodalmi légkörben lát napvilágot. A költészet eseményt jelent már (.. .)”. Tolnai Ottó Doreen 2-jét nemcsak az értő kortárs ol­vasó tartotta nagyra, hanem azóta is visszatér hozzá a Tolnai-szakirodalom. Az életmű akkor már meglehetősen nagy részének ismeretében 1992-ben Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván is ezt választja ki a Tolnai-életműből a kortárs irodalom jelentős alkotóival-műveivel foglalkozó beszél­getéssorozatuk Tolnai-epizódjához. Nobel Iván ezt így indokolja: „Bárhonnan közelítjük is meg a verset, min­denütt fölfedezhetjük az elidegenítés szándékát, amely az egyik hangot hallatja: a tárgyilagosát, az ironikusát, a hétköznapit, de ugyanakkor az őszinteség és a vallomá­sosság is átsüt a sorokon, feloldja a szándékolt hétköz­­napiságot, a szúrós realitást. És talán ez a kettősség adja Tolnai költeményének igazi színeit, ízeit, talán ez az egyik esztétikai indoka, hogy a jelentősebb versek között tart­juk számon.”3 A Doreen 2 úgy ars poetica, hogy rögtön vissza is vonja ennek hagyományos jelentését, a hozzá rendelt magasztos elvárásokat, „behelyettesítő” szöveg­ként mutatva fel magát. A költemény a szabadvers mellett tesz hitet, és egyben demonstrálja is ezt a szabadságot, a költészetet a szerelmi évődéssel és ragaszkodással, a pén­zért írt (hosszabbra nyújtott) vers profán gondolatával, a tetszőlegesen szaporítható és tördelhető sorok játékba hozásával, a hétköznapi esetlegességek versalakító erő­­vé/versalakító gyengeséggé minősítésével, a verset életre hívó múzsa értetlen státusával a végletekig profanizálja. A megszólított múzsa ugyanis idegen nevű, idegen nyelvű („azért írom ezt a verset / mert úgysem tudod elolvasni / mert különben sem érdekelnek / a versek” - hangzik 99

Next