Múlt és Jövő, 1989 (0. évfolyam, 1-2. szám)
1989 / 1. szám
lakodhatok, nem kérdezhetem anyámat. (Aki megjárta a koncentrációs tábort.) Ha én tovább érdeklődöm, nagyon mély sebeket téphetek föl. S volt bennem valami naiv hit, hogy ha nem foglalkozunk vele, akkor nincsen. A zsidó lét valami ősbűnnek a forrása. Nem is lét: tudat. És ettől a tudattól megszabadulni annyi, mint asszimilálódni.” Interjúalanyunk megszenvedte azt, hogy megpróbált szabadulni a zsidó tudattól, amitől nem lehet — s talán nem is kell — megszabadulni. A hallgatás atmoszférájában a „zsidó” szót sok családban ki sem ejtették. A gyermeknek kellett megbirkóznia azzal, vajon mit is jelenthet az otthon suttogva kiejtett zsé, avagy unzi (unsere), vagy egyes népnevek — a családra vonatkoztatva (pl. mi, bolgárok...) Típusosnak nevezhető titkok, a családi fényképalbum, amihez nem szabad nyúlni, a falon függő csoportkép, amire sohasem szabad rákérdezni, a furcsa betűs könyv a fehérneműs szekrény alján, amit nem szabad megpillantani. Az iskolai tankönyvben pedig a költő, akit származása miatt (milyen származása?) hurcoltak el, majd öltek meg. Esetleg az újságokban a halálozás rovatban a ״ Kozma utca 6.”. Csoda-e, hogy egyik interjúalanyunk szerint „a zsidóság az valami olyan negatívum, hogy az ember nem tehet róla, és mégis bántják érte”? A ráébredés mindig véletlenszerű és mindig traumatikus. A családi fétisként őrzött ruhadarabról kiderül, hogy az Auschwitzban maradt nagymamáé. A nagypapa arcképén sémi vonásokat felfedező kis detektív keresztkérdések sorozata után tudja csak meg, hogy hát igen, azért hurcolták el és ment a gázkamrába szegény... Szinte típusos a szituáció: a másik gyereket lezsidózó fiút végül is szülei kénytelenek felvilágosítani. A titok miatt a szülők viselkedése sokszor érthetetlen a gyerek számára: például az iskolából hazasiető kislány a tejeslábasban melegíti fel a csirkepörköltöt, s sehogyan sem érti a (zsidóságát természetesen következetesen tagadó) szülő felháborodását, ahogy a szalonnás kenyeret majszoló kisfiú sem a jól irányzott apai pofont. Zsidónak lenni jó vagy rossz dolog? A szülők nem is sejtik, hogy a megtörtént elrejtése, jó és rossz tisztázatlansága és összekeveredése milyen következményekkel járhat majd a gyermeknél. És a gyerek majdani gyerekénél... Hétköznapi esetekben a veszteséget megkönnyíti, elviselhetővé teszi a gyászolás, az a folyamat, amelyet gyászmunkának nevezünk. Az általunk vizsgált esetekben mindez elmarad: a felnőtt, vagyis a szülő tán maga sem érzékeli, hogy egy vélt feledés jegyében önmaga ellen dolgozik, vagyis megfosztja mindkettőjük két szeretteik emlékétől és csorbát szenved a valahová tartozás érzése is. Ahogy mondják, a pokolba vezető út is jószándékokkal van kikövezve. A gyászmunka pedig azért marad el, mert a holocaust borzalmai meghaladták a lelki apparátus teherbíró képességét. A titokként kezelés további — és sajnos eléggé gyakori — következménye a hasításnak nevezett pszichológiai jelenség: a gyerek két összetartozó dolgot valami miatt (azért, mert ha nem tudja is, de érzi, hogy nem szabad) nem tud összekapcsolni. Például a Radnóti gimnázium diákja évek múlva jön csak rá (addig is ״ tudta” ugyan), hogy a díszterem ornamentikája zsidó motívumokból áll. Hiszen az, hogy az épületben azelőtt zsidó gimnázium volt, tabutéma. „Amiről nem beszélünk” — ennek az egykori szexuális felvilágosító filmnek a címével jellemezhetnénk a helyzetet. A párhuzam — sajnos — messze nem teljes: a szexuális élet sokkalta kevésbé titok már, a felvilágosítás akármilyen következetlen, mégis sokkalta teljesebb, mint a zsidó mivolt tisztázása. Azt kell mondanunk, sokkal kevésbé szégyenletes. S ugyanakkor tudósokról, írókról nem a lexikonban, hanem humorizáló suttogásokból derülhet ki csupán zsidó mivoltuk. Akikkel büszkélkedhetnénk, ugyancsak a titok kategóriájába kerülnek. Egy interjúalanyunk érzékletes szavai szerint 1944-ben hamis papírokkal, majd utána évekig hamis tudattal kellett álcáznia magát. Próbáljuk megfigyelni a titok eme mechanizmusát egy család három generációja tükrében. A Mauthausent megjárt nagymama szerint ״ nem lehetett ez folyton témáimért élni kellett, mert ha folyton erről beszélek, akkor akaratlanul is mit nevelek bele abba a gyerekbe? Ne sírjunk a múlton, hanem éljünk egy egészséges családi életet.” A történet folytatása: idős korában a nagymama leírta — önmaga és családja számára — a mauthauseni emlékeit. ״ Akkor éreztem könnyebbséget végre, amikor leírtam. Feloldottam magamban valamit, amit a társadalom nem oldott föl.” 1946-ban született fia: ״Ha valami rosszat tettem az osztályban, én vagy a Klein Zsuzsa, a tanító azt mondta, hogy én benneteket összekötözlek. Én tudtam, hogy Klein Zsuzsa zsidó, de teljesen érthetetlen volt, hogy miért pont vele akarnak összekötözni, ha rosszat teszek.” (Itt is a hasítás jelensége figyelhető meg.) Anyja fentebb említett emlékezését nem olvasta el: ״ van bennem valami tudatalatti önvédelem az ilyen stresszhatásoktól.” Viszont — okulva saját negatív gyermekkori tapasztalataiból — megmondta 1972-ben született fiának óvodás korában, hogy zsidó. ״ Tiltakozott, hogy ő nem akar zsidó lenni. Ez megdöbbentett, mert azt nyilván nem mondta volna, hogy nem akarok keresztény lenni.” S végül maga az unoka: ״Rávezettek, belehatolt a tudatomba. Zavart, mert azt hiszem, most sem olyan előny, ha valakire azt mondják, hogy zsidó. Könnyű a tankönyvet bevágni, hogy koncentrációs táborok, ha hármat fel tudok sorolni, megvan az ötös, de ha a családom nem lett volna érintve, én sem gondoltam volna át.” Készülő tanulmányunkat, mint említettük, pszichoterápiával foglalkozó kollégáink számára készítjük. Az ő feladatuk is a váratlanul, a második — vagy akár a harmadik — generációban felszínre kerülő traumák kezelése. Megelőzésük azonban valamennyiünk feladata. 32