Múlt és Jövő, 1991 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 1. szám
tőséget tulajdonít a retorikai kategóriáknak. Úgy kezeli az irodalmat - a történetírást is beleértve -, mint egy árucikket, amely a piacon azzal a speciális tulajdonsággal jelenik meg, hogy szólni képes előállításának körülményeiről. Azt is leszögezte, hogy a XIX. században mindenféle történetírás azt a célt szolgálta, hogy a stastus quo-t védje, ami nem kis meglepetést kelthet, Karl Marxra gondolva. Mármost mindez vagy megállja a helyét, vagy nem, lényegtelen azonban a történelmet illető alapvető tényre nézve, hogy ti. annak conditio sine qua non-ja, hogy bizonyítékokon alapuljon, míg az irodalom egyéb formái esetében ez nem követelmény, bár természetesen semmi akadálya annak, hogy egy regény vagy epikus költemény hűségesen támaszkodjék autentikus levéltári dokumentumokra. Az ember szinte zavarban van, hogy ki kell jelentenie: a történész minden egyes megállapításának olyan forrásadatokra kell támaszkodnia, amelyek a emberi megítélés általános kritériumai szerint megfelelőképpen támasztják alá a megállapítás igazságát. Három dolog következik ebből. Először: a történésznek minden egyes esetben késznek kell mutatkoznia arra, hogy elismerje, következtetései nem tökéletesen megbízhatók, mivel nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték; a történész - éppúgy, mint a bíró - készen kell álljon annak kimondására: „nincs bizonyítva”. Másodszor: a forrásadatok értékét megállapítani hivatott módszerek folyamatosan felülvizsgálandók és tökéletesítendők, mivelhogy lényegesek a történetkutatás számára. Harmadszor: magukat a történészeket aszerint kell megítélni, mennyire képesek tényeket megállapítani. Hogy a tények bemutatásának mely formáját választják, az csupán másodlagos szempont. Elvben természetesen semmi kifogásolnivalóm nincs a történeti szövegek retorikai analízisének jelenkori elszaporodásán. Szülessen csak annyi retorikai analízis, amennyi szükségesnek látszik - amennyiben az igazság megállapítására vezet, vagy pedig annak beismerésére, hogy az igazság az adott esetben sajnálatos módon megállapíthatatlan. Annak azonban egyértelműnek kell lennie, hogy a Bírák és az Apostolok cselekedetei, Hérodotosz és Tacitus történelmi szövegek, amelyeket a múlt igazságának feltárása céljából vizsgálnak. Innen az az érdekes következtetés, mely szerint a hamisítás fogalma mást jelent a történetírásban, mint az irodalom vagy a művészet egyéb ágaiban. Az alkotó író vagy művész hamisít minden olyan esetben, amikor szándékosan vezeti félre közönségét műve keletkezési időpontját és szerzőségét illetően. De csak a történész lehet vétkes abban, hogy bizonyítékot hamisít, vagy hogy tudatosan használ fel hamis bizonyítékot annak érdekében, hogy saját történeti előadását alátámassza. A hamisítások elítélésében általában nem a kellő egyszerűséggel járunk el. A kegyes csalások is csalások, ezek iránt pedig az embereknek nem kell sem kegyesnek, sem könyörületesnek mutatkoznia. Ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy megjegyzéseimet szándékosan korlátoztam a retorikai analízisre, ugyanakkor tartózkodtam a formatörténeti módszer általánosításától, mely utóbbinak a retorikai analízis csupán egy változata. Nagyon jól tudom, hogy a formatörténeti módszer - legalábbis olyan emberek kezében, mint Hermann Gunkel - a történelem megértésében hatékony eszköznek bizonyult, és egyáltalában nem a valósággal szembeni tehetetlenség jelének. Végezetül azt a kérdést kell feltennem magamnak, miben lehet a klasszika-filológus a bibliakutatónak leginkább segítségére. A válaszom az, hogy a politika-, társadalom- és vallástörténet terén a különbségek lényegesebbek, mint a hasonlóságok, ezért a görög-római történelem ismerete csupán differenciált összehasonlításra szolgálhat. Ezért vallott kudarcot az a kísérlet, hogy a görög „amphiktyonikus szövetség” fogalmát a héber törzsek sokkal bonyolultabb történetébe bevezessék. A zsidó történetírás azonban legalább a Kr. e. V. századtól kezdve a görög történetírásához hasonló feltételek között fejlődött. Mindkettőnek folytonosan a Perzsa Birodalom valóságával kellett szembesülnie. Közelebbről nézve tehát vannak olyan kérdések, amelyek a zsidó történetírásnak a görög történetírástól való függőségére vonatkoznak, s amelyeket eddig még nem fogalmaztak meg kellő világossággal. Két példát hozok fel erre. Az egymást követő világbirodalmak eszméjét először görög történetíróknál találjuk, Hérodotosztól kezdve Halikarnasszoszi Dionüszioszig és tovább Ktésziaszig, Polübioszig, valamint a görögök különös tanítványáig, Aemilius Suráig, aki valószínűleg Polübiosz idősebb kortársa volt. A fogalom a politikatörténet alapvető jelentőségű felfedezésén alapul, ez a görögök érdeme. A görög históriai gondolkodáson kívül az egymást követő birodalmak eszméje először Dániel 2-ben jelenik meg, amennyiben ezt a fejezetet kb. Kr. e. 250-re teszszük, ahogy véleményem szerint datálandó. Le kell szögeznem, hogy a birodalmak egymásra következésének eszméje keb. 14-ben nem található meg, függetlenül annak keltezésétől. Az egymást követő birodalmak eszméje természetesen különböző fejlettségi fokon — az iráni gondolkodás számára is ismert, de csak Irán államára vonatkoztatva. Másrészt a hellenizmus korában a babilóniaiak krónikáikban (vagyis az ún. profetikus krónikákban) feljegyezték Babilónia egymás után következő, különböző nemzetiségű uralkodóit. Sem Iránban, sem Babilóniában nem találták nyomát eddig az egymást követő világbirodalmak eszméjének úgy, ahogyan azt Dániel ismerte. Összehasonlítás csak a görögök esetében helyénvaló. Dániel sok közös vonást mutat iránt és