Múlt és Jövő, 1998 (10. [9.] évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám
EMBER MÁRIA VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK © Ember Mária Vonzások éslasztások Ciruta Niekelnek ajánlom (Madrid) Jehuda Halévi, a kasztíliai, költő volt; minden élmény, érzés, gondolat verssé vált benne. Verssel nyugtázta első ősz hajszála megjelenését is. Jehuda Halévi olyan hiú férfi volt, hogy nem átallotta közölni velünk: ״ Az első fehér hajszálat kitéptem E győzelmi jelentés után a vers második sora már baljós sejtelemről árulkodik: ״ De szívem sötét búval lett tele". Hogy miért? Mert már tudta, hogy az első ősz hajszállal vívott párharcában csak átmeneti időre arathatott diadalt: ״ Győztem, míg egymaga volt az ellenségem” — állapította meg önironikusan, de ״ Ali lesz, ha utána jő a seregei” " Efféle négysorosok természetesen csak olyan tájain teremnek a világnak, ahol az ilyesfajta költészet luxusa megengedhető, gyakorlása elfogadott (az egykor volt arab, japán és kínai, kifinomult kultúrákban például). Utólag ״ aranykorinak, a spanyol—zsidó—arab együttélés aranykorának nevezik történészek és más tudósok azt a talán másfél évszázadot, amíg az Ibériai-félszigeten királyok és királynék nem akarták irányítani a haladást. Jehuda Halévi háborítatlanul követhetett el — már az általunk megismert, szigorúbb rezsimek szemszögéből nézve — akár hazaárulást is, amikor így írt: ״ A szívem ott van Keleten — én messzi Nyugaton!’^ (Képzeljünk el egy ilyen verskezdetet, mondjuk Gomulka uralkodása alatt, 1968 Lengyelországában!3) A Kelet Jehuda Halévi tájékozódási rádiósa szerint a bibliai ősök földje volt, az ő szavával: „ Cion ”, míg ő maga az európai szárazföld nyugati peremén kényszerült élni. Minden bizonnyal voltak más művelt kortársai is, akik megvetették az elpuhító nyugati nyugalmat, s a Közel- Kelet felé tekingettek. Csakhamar elkövetkezett azonban a Nagy Kiűzetés, s attól kezdve nyilván megfordult velük a vers: a szívük ott maradt Nyugaton — és ők a messzi Kelet felé vezető vándorutakon találták magukat. Vándorlásukban több mint negyven évig az európai szárazföld közönypusztáin át a legnagyobb meglepetés az askenázi zsidók részéről érhette őket. A turbános-bugyogós „arab pereputty” felbukkanásakor a német városokban rég honos hitsorsosok rümpften die Nase (magyarul: Fintorogtak). Nem engedték be őket a templomaikba!5 Megtiltották a házasodást saját gyermekeik és a jövevények között!6 Szinte látom a büszke kölni zsidó kereskedőt, akinek ősei még a rómaiakkal érkeztek az utóbb általuk alapított Colonia földjére, amint a mellényzsebébe mélyeszti a hüvelykujját kétfelől, és szétálló többi ujjával a derekán, akár egy felfuvalkodott kiskakas, magából kikelve kukorékolja: - Hogy én egy ilyen hidalgóhoz adjam a lányomat?! Így nem akarhat büntetni engem az Örökkévaló! Nem és nem! Dehogynem. Még a történelem által rég összeolvasztott, jóvátehetetlenül megfogyatkozott mai zsidóságban is megfigyelhető szefárdok és askenázik egymást kereső vonzalma. A szőkéké és a fekete hajúaké. Ibolyakék vagy szürkéskék vagy zöldeskék szemek ábrándos villanása dióbarna szempárok felé. Fehér bőrűeket láthatatlan kötelék von barnább bőrűek körébe, sötétebb testek világosabbak közelébe vágyódnak. Sima szálú „szög” hajúak elalélnak a gyönyörűségtől csigákba hulló haj láttán. Pedig hány nemzedéken át kereszteződtek már (ha helyénvaló itt ez a kifejezés), ám hol ez, hol amaz az örökség bizonyul életképesebbnek, a gyerekek, az unokák, a dédunokák hol a spanyol, hol a német jellegzetességeket viszik tovább, s kezdődik megint minden elölről. ״ Antagonizmus a népen belül”? A kibékíthető ellentmondás? Izrael földje irányából is hallani újra meg újra szefárd—askenázi villongásokról. Ahogy például a jiddis idiómát megvetik, elvetik azok, akik a magukét, a ladinót sem becsülik sokra. Szomorú tény, hogy a lágerekben rabtartóik nyelvét — és egymást — mégiscsak értették valamelyest azok, akik azt a régi középfelnémet tájnyelvet beszélték, míg például az olasz és görög deportáltak Ausch