Múlt és Jövő, 2003 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám
• Sidra DeKoven Ezrahi • KÖTELESSÉG s rengeteg üldözés tapasztalatait gyűjti egybe. Mi többet szenvedtünk, mint a többiek. Lehet. Mégis úgy kellene élnünk a környezetünkben, hogy hibáztunk, mert mi sem dolgoztuk fel a traumát. A szenttel való hirtelen összeölelkezés nagy és kábító csábítás, s részegítő hazugság is egyben. Gyorsan be akarjuk varrni a sebeket, felépíteni a Szentélyt. Pedig még távol élünk a szenttől. Mert az nem földrajzi távolságban lakozik. A távolság tudata az igazán emberi, s csak az ahhoz való közelségnek a szép igénye harmonizál a szentséggel. Amikor a 60-as években elkezdtem a kutatást, természetesen olvastam soá naplókat is. Az első könyvben írtam is egy kis fejezetet róluk, valamint azoknak az újságíróknak a munkájáról és jelentéseiről, akik jelen voltak a táborok felszabadításánál. A naplóknak nem tulajdonítottam irodalmi értéket. Ma egy kicsit másképp látom az önéletrajzok, naplók, emlékezések narratív szerepét. Azonban ezt a kurzust Amos (Goldberg) miatt indítottam. Ő a tanítványom, s ő írja a doktorátusát a soá-naplókról. Ezért határoztuk el, hogy együtt indítunk kurzust Hasoá be guf rison jahid, azaz Soá egyes szám első személyben címmel. Ez megint elborzasztó, a lelkemet fölperzselő téma. Hiszen akik tanúskodnak róla, vallomásukat néha a szó szoros értelemben a vérükkel írták. A visszatérés nagyon nehéz. Szeretem a kurzust, a beszélgetéseket, a diákokat, de rengeteget szenvedek. A legtöbb napló, amit olvasunk, azért hasonló szerkezetű, mint az irodalmi művek, mert akik írták, azt képzelték, hogy mintha ők maguk is írókká, költőkké válnának ebben a tanúságkényszerben vagy kihívásban. Itt is észrevehető, hogy van egy belső párbeszéd a tanúság és a képzelet között. Hogyan találjunk nyelvet a tanúsághoz? Például Haim Kaplan minden részletet megörökít, mert enélkül érvénytelennek tartaná a tanúságát — ezért mindent leír, s idézi a Bibliát is, hogy neki ezt a rettenetes élményt és folyamatot miért kell továbbadnia. S éppen a mindenre kiterjedő pontosság révén bizonyos részletekben, amikor száraz történelmet akar írni, költői sorokat, képeket alkot. S persze olvasunk Radnótit, Dán Pagist, Kertész Imrét — az egyes szám első személynek rendkívüli a jelentősége. A Radnóti viharkabátjában talált versek túlnőnek a vers tartalmán: ez nem olyan vers, mint amiről Wordsworth ír, hogy ״ emotion recollected in tranquility". Van kor, amikor a verset vérrel írják. Avram Szuckever, a jiddis költő Vilnában egy gödörben bujkált, ahol felsértette egy szilánk, s miközben csörgött a vére, arra gondolt, hogy milyen szép lenne ezzel a tintával verset írni, s meg is írta. A soá-emlékezet kollektív és dinamikusan változó. A jelen küzdelmét is megörökíti a múlttal. Húsz éve nem lehetett viccet csinálni a soából, ma lehet. Már a harmadik, sőt a negyedik nemzedéknek kell átadni a tapasztalatát. Ma maga a távolság a küzdelem része. A távolság nem autentikus. A mi távolságunk ténye pedig szintén autentikus. Állandóan változik. Elmenni Auschwitzba, megnézni a gyerekcipők halmát számomra lassan olyan lesz, mint elmenni a bibliai József sírjához vagy a Hebronba a Mahpela-barlangba. Akár a Siratófalhoz. Nem ez a fontos. Van Juda Amihajnak egy verse, számomra ez a legszebb: Nikrá Tajerim. Egy turistacsoportot elvisz a vezető az Óvárosba, s megmutatja nekik a régiséget. — Íme a Robinson kapu, ez római, amaz meg a bizánci korszakból való — magyarázza. Közben állandóan fényképeznek. — Ahol ez az ember áll, ott áll ez és ez az újabb kapu — folytatja a mondókáját. — De az az ember mozog - mondja valaki. Amikor azt mondja, hogy a megváltás akkor jön el, amikor a turistavezető nem azt mondja, hogy ez és ez a kapu ebből és ebből a korszakból származik, hanem azt az állandóan mozgó embert állítja a figyelem központjába, aki zöldséget vesz a családjának. Az interjú héber nyelven készült, Jeruzsálemben, 2003 márciusában. • 15 •