Múlt és Jövő, 2017 (28. évfolyam, 1-4. szám)
2017 / 4. szám
• Lengyel András • ״ MINDEN FORRADALOM ELFELEDI MEGINDÍTÓIT” 2017/4 mindent, amit/ Hét szerkezete megkívánt: krónikát és színházi kritikát, glosszát, sőt — mint ma már köztudott — ״ Emma asszony” szerepébe beöltözve Sarson-cikkeket, sőt szakácskönyvbe való ״ recipéket” is instruált és kommentált. Ez a szerepgazdagság részben kényszerből született meg (a szerkesztőség magja túl kicsi volt ahhoz, hogy egy-egy munkatárs csak egyetlen szerepkört vihetett volna állandóan), részben lehetőséget jelentett. Más-más tárgykörökben új megszólalási módok próbálgatását. A szövegkorpuszt (s a benne megmutatkozó szereplehetőségeket) egyetlen cikk keretében nem lehet a maga teljességében rekapitulálni. Legföljebb, paré pro toto, jelezni lehet egy-egy lényegesnek ítélt értelmezési irányt. A Hét története a ״ városi”, ״ modern” habitus keletkezéstörténete, egy médiumon keresztül. Ignotus e történetnek volt az egyik kulcsszereplője - ha belőle, ekkori munkásságából valamit megértünk, már e folyamat megértéséhez kerülünk közelebb. S e helyzet még az ilyen jelzésszerű bemutatásnak is ad bizonyos értelmet. Ignotus, eredendő ambíciójának megfelelően, az irodalom, a költészet felől közelített az újságírói munkához. Ez, értelemszerűen, tematikai szinten is megfogható. Első, nem vers közleményei már e tárgykörben mozogtak. Volt kvalitásérzéke, s aligha véletlen, hogy java kortársairól, egy-egy könyv megjelenése vagy valamely jelentős alkotó halálakor, rendre írt is. Czóbel Minkáról (1893: 15—16.), Bródy Sándorról (1894: 476—478.), Justh Zsigmondról (1894: 646—647.), Ambrus Zoltánról (1895: 242—243.) vagy — már nekrológot írni kényszerülve — Vajda Jánosról (1897: 49—51.) meg-megnyilatkozva már fontos megállapításokat tett. Ezeknél azonban, paradox mód, a „rossz versekről” írott cikke (1893: 12-14., Ant I. 194—196.) sokkal tanulságosabb. Ebben ugyanis nemcsak kritikusi judíciuma, ítélőereje biztonsága érhető tetten, de a korhoz, a kor adta intellektuális lehetőséghez való viszonya is, miközben figyelemre méltó önmeghatározást is ad - sok szempontból egész pályáját anticipálva. Rákosi Jenő költőfelfedező gyakorlatára reflektálva nem egyszerűen Rákosi tévedését, elhibázott gesztusát tette szóvá (ezzel nem is bajlódik sokat), magát a költészettörténeti szituációt, annak a korban rejlő meghatározottságait írja le. Méghozzá mentora szempontját érvényesítve, a ráééz szavakra figyelve. De már paradoxonokat megfogalmazva. ״ Igaza van Rákosi Jenőnek”, írta, ״ a jó vers isten áldása. Nekem is igazam van, ha. cimpliciter vertendo rámondom, hogy a rossz vers isten csapása. A következtetési folyamatból nyilván kitetszik, hogy az úristen ugyan meglátogatott bennünket: soha olyan sok rossz és olyan kevés jó verset nem írtak Magyarországon, de még a Nagyvilágban sem, mint manapság. Nem is Apolló, hanem a pajkos Puck a mai lyra istene, és kárörvendő szeszéllyel Titániákká varázsol bennünket, hogy a szamárordítást csalogánydalnak véljük. ” Frappáns formulázás és kemény ítélet, pár mondatban a magyar költészet helyzete. De itt nem áll meg, jellemzi a bőven ömlő rossz verseket és íróikat, a ״ szószátyárokat” és ״ rímfaragókat”. ״ Az ember elképed, ha verseiket olvassa. Nincs az a színehagyott kép, túróvá taposott közhely és rozsdától nyikorgó fordulat, amit rímbe szedni átallanának. Ami ürességet még a kaszinói társalgás és a sétatéri udvarlás is csömörrel száműzött, az a legkövetelőbb nyugalommal terpeszkedik ezekben a poémákban. [...] És a vers sem művészi alkotás többé, lélekből szakadó, és lélekbeszálló, hanem iparcikk, amelynek szabott ára van, de nem veszi senki. ” (Ant I. 194—195.) Ez a leírás azonban nem pusztán az egyéni tehetségtelenség leírása, Ignotus tovább megy, s a kor dinamikájában látja meg a költői hanyatlás okát. ״ És igenis igaza van annak, aki ezért a lehangoló, példátlanul fájdalmas és megszégyenítő hanyatlásért korunkat okolja. Mert nem igaz, hogy a világ csak idiótákból áll, de kezd igaz lenni, hogy verset manapság már csak az idióták írnak, akik semmi másra nem valók. Akiben egy szikra értelem és művészi tehetség van akár lyrára, akár drámára, akár képírásra, azt a közmunka százkarú polgpja ragadja magához, és öleli halálra. Nincs az a hatványszám, amely kifejezhetné, mennyit haladt e században az ipar és a politika. Ez a két Moloch pedig velőből táplálkozik: minden valamirevaló intelligenciát magához ránt, és az idegei nedvéért kenyeret ad neki. A kenyér pedig jó és szükséges valami. Mint a gépek arra szolgálnak, hogy a munkát megkönnyebbítsék, a művészetek is szerszámul és eszközül kezdenek szolgálni. A költészet átalakul újságírássá”. (Ant I. 195.) Nem kétséges, önmaga, saját helyzete kivetítése (is) ez, s általánosítása. De valós összefüggéseket mond ki: ״ a tehetségek, hogy úgy mondjam, nem érnek rá verset írni: minden ötletük és hangulatuk a zsurnalisztika malmában őrölődik el. Ebben a kenyéradó közönség mindennapi szükségleteit kielégítő harcban a békés versírás számára csak a lelki púposok és bénák maradnak meg.” (Ant I. 195.) Az üres semmitmondást költészetként felfedező Rákosi Jenőt jellemezve figyelemre méltó inverzióval él: Rákosi Jenőt ״ az ő felfedező láza és az ő csodálatos jó szíve amolyan megfordított Heródessé alakította, aki minden csecsemőt karjára kap, gondoz és ápol, mert a Megváltót sejti benne. A Megváltó pedig ezalatt ki tudja, melyik piacon vitázik az írástudókkal és a farizeusokkal...” (Ant I. 196.)