Múlt és Jövő, 2017 (28. évfolyam, 1-4. szám)

2017 / 1. szám

• Vajda Júlia • ..HARMINC EMBERBŐL EZ ALATT A PÁR HÓNAP ALATT 2017/1 Hogyan érthetjük meg, miben mutatkozik, miben ragadható meg, hogy kik is vagyunk, vagy a másik oldalról, hogyan vagyunk jelen mi magunk szövegeinkben, amelyeket elbeszélünk? A múlt század nyolcvanas éveinek elején pszichológusok, pszichoanalitikusok után, sőt, részben nyomán irodalmárok, filozófusok, sőt, még történészek is kezdték tudományuk műveléséhez elengedhetetlennek érezni e kérdések megválaszolását. Alapvetővé vált, hogy megértsék, megértsük, mi a viszony az élet és a róla elbeszélt történet között. Ezt a viszonyt feszegeti az önéletírás kapcsán Paul de Alan már 1979-ben, amikor arra kérdez rá, hogy azzal szemben, hogy ugyanolyan viszonyt tételezünk realista festmény és tárgya mint önéletrajz és referenciája között, illetve hogy abban gondolkodunk, ״ hogy az élet úgy hozza létre {produces} az önéletrajzot, ahogy egy tett a maga következményeit”, s hogy nem ugyanilyen jogos-e az a feltételezés, hogy ״ az önélet írói vállalkozás hozza létre és határozza meg az életet, és hogy bármit is tesz az író, azt valójában az önarckép-rajzolás technikai kívánalmai vezérlik, és minden tekintetben a médium eszköztára határozza meg? S továbbmenve ebből figura és referencia viszonyára kérdezve végül oda lyukad ki, hogy felmerülhet, hogy az önéletrajz végeredményben ״ nem tisztán és egyszerűen referens, hanem rabírni olyasmi, ami közelebb áll a fikcióhoz ” S ugyanerről vitatkozik Alasdair Alacintyre-rel, Hayden White3 és Louis O. Alink4, amikor az előbbi azt állítja, hogy ״ Stories are lived before they are told”, míg az utóbbiak ennek ellenkezőjét vallják, hogy ui. ״ Stories are not lived but told”, s gondolkodik Paul Ricoeur, amikor úgy fogalmazza meg narratív identitás elmélete alaptézisét, hogy az, ״ hogy kik is vagyunk, életünk történetéből derül ki. Tengelyi mindezek után pedig mindehhez az időt, mint alapvető dimenziót véve hozzá alkotja meg sorsesemény fogalmát:„ vannak pillanatok, amelyekben ״ felfeslik a történeteknek az a szövedéke, amellyel önazonosságunkat rögzítjük ”, amelyek ״ az önmagunkból való kilépés igényét a megszüntethetetlen másság és idegenség erejével szegezik nekünk”, s hogy ezek a sorsesemények„helyettesíthetetlenségünk végső forrásai”. Ugyanakkor az önéletrajz írója, s még inkább a naplóé, különösképpen, ha nem szépíró, társadalomtudós vagy filozófus maga is, nem tekinti másnak, mint krónikásnak önmagát, krónikásnak, aki az igazat mondja el, azt és ahogy az vele történt. Azokkal ért egyet, akik úgy vélik, ő a már korábban, a megéléskor megszületett történetet mesélte el, s visszautasítaná a gondolatot, amit az elméletalkotók vallanak, hogy története az elbeszélésben, az írásban születik. S mégis, amikor az évek múltával rátekint szövegére, maga is megéli az akkor lejegyzettek és az emlék távolságát, ráébred a saját maga mint szerző, saját maga mint az elbeszélés szereplője és saját maga mint olvasó távolságára, s ha van hozzá bátorsága, rákérdezhet saját önélet(meg)írása mikéntjére. Rákérdezhet az akkor megélt és elbeszélt történet és az olvasáskori perspektíva viszonyára, ráláthat saját akkori narratív identitására, s végső soron narratív identitása időközbeni változására is. Ezáltal pedig ez a rákérdezés olyan új érzelmek felnyílását hozhatja, olyan új értelem képződését eredményezheti, melynek rögzítődése által a saját napló vagy önéletrajz olvasása végül sorseseménnyé válhat, s egyfajta (pszichoanalitikus jellegű) új önmegértést hozhat. A lágerekből hazatérők között, s persze azok között is, akik közé hazatértek — más üldözöttek, akik gettóban vagy bujkálva maradtak életben — sokan voltak olyanok, akik, legalábbis egy időre, a megéltek pszichés ״ kezelésére” a felejtés stratégiáját választották. ״ Szerintem kilencvenkettőbe kezdődött el a magyar kárpátoa lehet hogy előtte kezdődött nem tudom-----és volt — egy társaság ahova mi jártunk, — év — ott volt egy nő — egy nagyon értelmes *,nem tudom mi volt a foglalkozása — egy nagyon értelmed valaki------év amikor arról volt szó hogy ezeket a dolgokat be kell adni,-----akkor azt mondta hogy ő amikor hazajött a deportálásból — minden natot amit kapott megsemmisített év soha nem akar rá gondolni — év soha nem akar semmilyen -- tárgyú vagy személyi vagy mittomén milyen dolgokat — ez az egyik “a másik én — ”, meséli Sóvágó Antal, szembeállítva ismerősét saját magával. Saját magával, akiről ugyanekkor azt mondja el, hogy ״ én amikor hazajöttem akkor voltam huszonkét év — féléves. — vabimiyen — mmm — öröm naplószerű *leírás........vabírni kény- kényszerítette bennem belőlem azt hogy amin átmentem pro- ott az első'bip úgy hiszem nincs is meg — — most esett le valamelyik nap amikor mondom — olvasni kezdtem és olvastam többször vagy hosszabban,-----/valószínűleg ,lehet hogy ezek nagyon nagy szavak és én nem szeretem a nagy szavakat,-----mm egy ilyen kényszer hogy maradjon valami emlék — leírt emlék is. ” De mi tette képessé ezt a huszonkét éves fiatalembert arra, hogy „szembemenjen” sorstársai többségével? Ali vitte arra, hogy elutasítsa az általuk választott stratégiát? Hogy — előszedve a lágerben írt naplószerű feljegyzéseit — el merjen merülni az épp csak pár hónapja meg- és csodával határos módon túlélt rémségek felidézésében, s papírra vetve azokat ״ dolgozzon" élményem, megkezdje azok ״ átdolgozását”? S mi tette képessé korábban, még a lágerben, meg talán már a munkaszolgálatban is arra.