Múltunk – politikatörténeti folyóirat 48. (Budapest, 2003)
3. szám - SZEMLE - A téma körül: Bevezetés a társadalomtörténetbe (Romsics Gergely)
kijelölő, már többször említett nyelvi fordulatot hogyan illesszék kötetükbe. Minden szempontból kielégítő megoldás nem létezik: vagy szinte minden fejezetben újra és újra kell tárgyalni a linguistic tum új kutatási paradigmát nyitó jelentőségét, vagy (miként a kötetben) a problémának különálló részt kell szentelni. Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor tanulmánya jó és kiegyensúlyozott bevezetést biztosít azon leendő vagy jelenlegi történészek számára, akikben él az igény a fokozott önreflexióra. Mégis úgy érezzük, hogy a fejezet Hayden White, Paul Ricoeur, Hans-Georg Gadamer és Michel Foucault egyes - kétségkívül meghatározó - meglátásainak ismertetése ellenére adósa marad a nyelvi fordulat által megnyitott újabb lehetőségek kimerítő ismertetésével. A négy gondolkodó egyfelől kétségkívül reprezentálja a három „bevett" paradigmát, amennyiben White 1973-as könyve és korai esszéi (későbbi munkáiról kevés szó esik) a strukturalizmus, Ricoeur a (fenomenológiai) hermeneutika, Gadamer a német hermeneutika, Foucault pedig a posztstrukturalizmus képviselőjének tekinthető. A fejezetben ugyanakkor megtévesztő, hogy Ricoeur, illetve Gadamer és Hans Robert Jauss úgy jelenik meg, mintha a hermeneutika általuk képviselt irányzata a „nyelvi fordulat" Foucault-hoz és White-hoz illeszthető részét képezné, holott köztük is számos ellentét feszül, a Ricoeurt és Gadamert követő irányzatok pedig éppen White-ék fő vitapartnerei. A tét nem is kicsi: valóság és nyelv viszonyának, illetve e viszony vizsgálhatóságának kérdésében térnek el a vélemények. A hermeneutika ugyanis, különösen ricoeuri változatában, a narrativitás fogalmát kiterjeszti a való világra, és az idő fogalmának segítségével a tapasztalás természetes keretének tekinti az elbeszélést Ennyiben a valóságreferenciát is „megmenti", tehát azt a szöveg és a „valóság" közötti kapcsot amelyet White pesszimizmussal kezel, és amelyet a posztstrukturalisták vagy egyenesen tagadnak, vagy Foucault nyomán fordítottan tételeznek. (Itt mindenekelőtt a „dispositif" fogalmáról van szó, amely a valóságról alkotott elképzelések társadalomszervező erejét ragadja meg. Ez a fogalom a foucault-i értelmezésben leegyszerűsítve azt jelenti: a nyelvben létező világkép strukturálja társadalmi létezésünket) Jószerivel kimaradt a fejezetből a dekonstrukció érdemi tárgyalása, ahogy a gender (a nemek társadalomtörténeti) posztstrukturalista, valamint a New Historicism vonulata is, azaz (Foucault-t leszámítva) kimaradtak a nyelvi fordulatot radikálisan „értelmezők" -holott az előbbi vitatott kérdés érdemi tárgyalása éppen ennek révén történhetett volna meg.