Múltunk – politikatörténeti folyóirat 52. (Budapest, 2007)
3. szám - Tanulmányok - Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája
követték maradéktalanul az előírásokat. A helyi szintű végrehajtás - így „a helyi KISZ" - másrészről viszont éppen azért lehetett állam az államban, mert bármennyire is az él a köztudatban, hogy a pártállami diktatúrában a rendszer mindent tudott az „alattvalóiról", az érem másik oldala éppen az, hogy egyes művészeket akkor sem ért feltétlenül retorzió, ha a rendszer értelmezésétől eltérő felfogásban adták elő műveiket. Ez azzal magyarázható, hogy kedveltségük és nem utolsósorban profitot hajtó tevékenységük miatt a szórakozóhelyek vezetői, a művelődési házak igazgatói eltekintettek a zenészek olyan megnyilvánulásaitól, amelyek nem voltak összhangba hozhatók a szocialista állampolgár ideáljával, a kultúrpolitikai vezetés pedig nem egy esetben felhagyott a számonkéréssel. Nem véletlenül, hiszen a híres kádári „összekacsintás" azt a célt szolgálta, hogy az átlagembereket megnyerje magának, tehát maga a rendszer névadója és első embere „járult hozzá" ahhoz, hogy a pártállami direktívákat némely esetben rugalmasabban kezeljék. A rendszer kijátszhatósága témánk szempontjából abban mutatkozott meg, hogy egyes könnyűzenei intézményekben nagy szigorúsággal, máshol pedig szinte egyáltalán nem vették figyelembe az elvárásokat. Így fordulhatott elő, hogy míg egyes szórakozóhelyeken a rendezőgárda drákói szigora érvényesült, addig máshol esetleg ugyanazért a viselkedésért nem szüntették meg a fiatalok szórakozását és a zenészek tevékenységét. Mutatja az anomáliát, hogy egyes esetekben a legkisebb kilengéseket is a legnagyobb retorzióval sújtották. Ez a könnyűzenei élet területén egyértelműen a színpadtól való eltiltást, cizelláltabban kifejezve a fellépési engedély megadásának tilalmát vonta maga után. Attól függően, hogy milyen magas pozíciót töltött be az egyes zenekarokat negligálni szándékozó személy, az eltiltás lehetett l- 2 Hírhedt és ellentmondásos alakja volt a Kádár-rendszernek Rajnák László, a Budai Ifjúsági Park majdnem húsz évig regnáló igazgatója, aki birkózóedzőből avanzsált az intézmény vezetőjévé. Kezdetben tiltotta a farmer és a fiúk számára a hosszú haj viselését, míg végül Kádár 1971 -es parlamenti beszéde után („Nem baj, ha hosszú a fiatalok haja, csak mossák!") engedett a szigorából. Sok visszaemlékezés szerint viszont elcsattant egy-egy pofon „a rend kedvéért" a későbbiekben is, sőt a zenekarokat is leállíttatta koncert közben, ha rendbontás történt. (JÁVORSZKY Béla Szilárd—SEBŐK János: A magyarok története. 1. Népszabadság könyvek, Budapest, 2005. 56.) A brutalitásra a Budai Ifjúsági Parkban további példa, amikor ifj. Rajk Lászlót francia egyetemista barátaival együtt megverték farmerviseletük miatt 1971-ben, amiből kis híján diplomáciai bonyodalom keletkezett. Mivel a farmert éppen ettől az évtől engedélyezték itt, így egyes feltételezések szerint a két esemény között összefüggés volt. (Gál Iván, az Országos Rendező Iroda, majd az Ifjúsági Rendező Iroda igazgatójának közlése 2005. június 26-án.) Másik verzió szerint Gyurkó László 1971. május 25-i KISZ KB-nak címzett nyílt levele, amely a Valóság című folyóiratban is megjelent ekkor, hatott ilyen irányban a szórakozóhelyeken.