Múltunk - politikatörténeti folyóirat 56. (Budapest, 2011)

2011 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Romsics Ignác: Új tendenciák az ezredforduló történetírásában

Romsics Ignác : Új tendenciák az ezredforduló történetírásában cselekményesítésének szintjén (romantikus, tragikus, komikus, szatirikus), négyet az argumentáció formái terén (formalista, organikus, mechanikus és kontextuális), s négyet a magyarázat elméleti bázisául szolgáló ideo­lógiák közül (anarchista, radikális, konzervatív és liberális). Konklúziója szerint minden történeti munka ezeknek a nyelvi eszközöknek és for­máknak a kombinációja. Michelet például a cselekményesítés romantikus formáját kombinálta a formális érveléssel és a liberalizmussal; Burck­­hardt a szatírát a kontextualizmussal és a konzervativizmussal. Ezek a kombinációk végeredményben a poétikai „mély szint” által meghatáro­zottak, amelyek viszont koronként változnak, így például a felvilágoso­dás tizennyolcadik századi szerzőire - Voltaire-re, Gibbonra, Hume-ra stb. - az irónia, a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi romantikusok­ra, Rousseau-ra, Burke-re és Herderre a metafora, Hegelre és Rankéra a szinedoché volt jellemző. Egy adott kor sajátos stíluseszményét természe­tesen nem minden alkotó követi. A „normától” bárki bármikor eltérhet. Az ilyen eltérések eredményeként alakulnak ki az elleninterpretációk. A történetírás és a művészetek azonosságát valló, vagyis a történet­­írást esztétikai tevékenységként felfogó és/vagy a jelenre irányultságát hangsúlyozó régi-új álláspontot az elmúlt években sokan magukévá tették. Közéjük tartozik a holland Frank Ankersmit (1945—), aki szerint a történetírás még a művészeteknél is „bizonytalanabb a világ reprezen­tációjában”, és „ezért még a művészetnél is inkább elmondható róla, hogy kulturális kódok kifejezője”. A történész „olyan jelentéssel ruház­za fel a valóságot, amellyel az nem rendelkezik”.­ Megemlítendő a brit Keith Jenkins is, aki szerint „a történelem egy olyan változékony és proble­matikus diskurzus, amely látszólag a világ egyik aspektusáról, a múltról szól, ám amelyet jelen központú munkások egy csoportja (a mi kultúránk­ban túlnyomóan fizetett történészek) hoznak létre ismeretelméletileg, metodológiailag, ideológiailag és gyakorlatilag pozícionált módon... és akiknek a termékei általában megfelelnek az adott pillanatban fennál­ló hatalmi viszonyoknak”. Más megfogalmazásban: a történelem „olyan diszkurzív gyakorlat, amely lehetővé teszi jelen beállítottságú emberek számára a múltba való visszavonulást, amelyben turkálva újraalkotják azt a szükségleteiknek megfelelően”.­ A társadalomtudományos történetírás kifulladása és új utak keresé­se, valamint a posztstrukturalista/posztmodern ismeretelmélet együttes . Frank Ankersmit: A történelmi reprezentáció. In: Kisantal Tamás (szerk ): Tudomány és művészet között. L'Flarmattan Kiadó, Budapest, 2003. 235-263. 7 Keith Jenkins: fíe-Thinking History. Routledge, London-New York, 1991. 26., 68.

Next