Munka, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 8-9. szám

DCzcim­á­lt­­­e­lyzetek Nemrég Nagymaroson pihentünk néhány napot. Ami­kor már felderítettük az üdülő környékét, így szólt gimnazista lányom: menjünk moziba. A plakátok Ba­csó Péter új filmjét — a Ki beszél itt szerelemről­! — hirdették. Szombat este lévén, bő félórával az előadás kezdete előtt érkeztünk. Igyekezetünk azonban feleslegesnek bizonyult, mert a mozi előtt csak néhány tinédzser ődöngött. A pénztáros néni szinte felderült, hogy egy­szerre három jegyet kértünk. Az előadás kezdetéig ki­­bekkeltük az időt a rideg, fagerendákkal aládúcolt elő­csarnokban. Büfé nincs, ruhatár nincs, kabátban ül­tünk be a nézőtérre. Ugyanaz a néni kérte a jegyet a belépéskor, mint aki a pénztárban ült. Hányan le­hetünk a nézőtéren? Tizenegy-néhányan. Fiatalok és két öregasszony, akik a film felénél csoszogtak be. A filmmel még csak meglettünk volna úgy-ahogy, de min­dig történt valami zavaró, kedélyt rontó. Mögöttünk hangosan csókolózott az ifjú pár, előttünk szotyolát rág­csált és köpködött a padlóra egy lány, mellettünk nagyot reccsent a szék, ha megmozdult, aki rajta ült. A film egyes — szerelmi, szexes — jeleneteit hangos röhögé­sek, szaftos megjegyzések kísérték. Volt, aki kiment, mások bejöttek. Lekonyult kedvvel, harapós hangulatban baktattunk hazafelé. A sötétben inkább az ablakokból kiszűrődő fények világítottak, mint az utcai lámpák. Bent, a szo­bák mélyén meghitt családi körben a falu lakosai. Miért is jönnének el a moziba? Miért cserélnék el ké­nyelmes otthonaikat a mozi ilyen nézőterével, ahol még azok sem élvezhetik a látottakat, akik szeretik a fil­met? Erről tereferéltünk az üdülőhöz vezető bokafi­­camító úton. Nem a filmről, hanem a mozi mostoha körülményeiről. Falusi mozi, mit várunk tőle, miért akadunk fenn rajta? — kérdezhetné valaki. Igen, de Nagymaros nagyközség, üdülőfalu, élénk idegenforga­lommal, sok üdülővel. S ilyen körülmények között mű­ködik a filmművészet hajléka? A nagymarosi mozi sajnos nem elszigetelt példa. A kevés kivételtől eltekintve többségük leromlott, elha­nyagolt állapotban van országszerte. Budapesten sem különb a helyzet. Néhány reprezentatív jellegű film­színház, nemrég felújított mozi mellett többségük ha­sonló állapotban van. Több mozi megszűnt, némelyek évek óta zárva a felújítás miatt. Óbudán, ahol lakom, egy mozi üzemel. A másikat, a Felszabadulást három éve (!) tatarozzák. Tudjuk, nemcsak a mozik állapotával magyarázható az állandóan csökkenő nézőszám. De ez is közrejátszik. Annak is tudatában vagyunk, hogy szűkösek a pénz­ügyi források a filmszínházak építésére és korszerűsí­tésére. De valamit mégis tenni kellene. A jelenleginél többet. Mert egyre nagyobb az a különbség, ami a jól berendezett lakások, a televízió nyújtotta otthoni ké­nyelem és az elhanyagolt filmszínházak között érez­hető. S különben is. Arról beszélünk, hogy a környezet is nevel. Mire, hogyan nevel a rideg, barátságtalan, sze­metes mozi? Hogyan van összhangban a film nyújtotta esztétikai élmény a kulturálatlan környezettel? Milyen az a közeg, ahol a közönség találkozik a művészettel? Dísztávirat a postának A posta többször kapott már kritikát azért, hogy a dísztáviratok választéka szegényes, külső megjelenésük kifogásolható, fantáziátlanok, művészietlenek, papírjuk minősége rossz. Úgy látszik, használt a bírálat, mert egy idő óta kedvező változást tapasztalunk. Megszé­pültek a dísztáviratok, vonzóbbak, tetszetősebbek. Az történt, hogy a posta felkért rangos művészeket, segítsenek a dísztáviratok megújításában. Meghívásos pályázatot hirdetett, amely sikeresnek bizonyult. A beérkezett alkotásokat kiállították, hogy a közönség is szavazhasson: melyiket tartja legszebbnek? E kol­lektív zsűrizés eredményeit is figyelembe véve döntöt­tek azután a posta szakemberei — a Képző- és Iparmű­vészeti Lektorátus jóváhagyásával — a forgalomba ke­rülő dísztáviratokról. Még költőt is felkértek, állítson össze egy versidézetekből álló gyűjteményt, hogy a kí­sérőszöveg is megfelelő színvonalú legyen. Mindezek eredményeként már új, több színűk megszépült, ízlé­ses dísztáviratokat vásárolhatunk, örömet szerezve má­soknak és magunknak. A dísztáviratokat kézbe vesszük, mustrálgatjuk, egy­­némelyiket megőrizzük. Nem mindegy, milyen a kül­sejük, színük, rajtuk, mit sugallnak, milyen ízlést for­málnak. Ezért válik jelentőssé ez a jelentéktelennek tű­nő kérdés. Így lett a dísztávirat megújításának ügye „bolhából elefánt”. Mert az ízlés mindenkinek a ma­gánügye ugyan, ám tömegméretekben már közügy. Fontos művelődéspolitikai elvünk ez. A posta megér­demli, hogy küldjünk neki egy dísztáviratot. Még ak­kor is, ha közben fölemelték a postaszolgáltatások dí­jait, a dísztáviratok árát is. Villa, kerti törpével Szakszervezeti küldöttségünk ausztriai tanulmányú­tának egyik napján vendéglátóink örömmel újságol­ták, hogy nem Bécsben vacsorázunk, hanem egy fő­város környéki hangulatos, falusi kertvendéglőben. Megérkezésünk után maradt még egy óránk a vacso­ráig. Az alkonyatba hajló, langyos nyári este csábított a lazító, bámészkodó lődörgésre. Elindultunk hát pá­rosával és kis csoportokba verődve egy kis falusi sétá­ra, hiszen sohasem jártunk még Wienerherbergben. Szemügyre vettünk ezért minden portát, házat. Eldis­kuráltunk azon, hogyan élhetnek itt az osztrák sógo­rok? Takaros, jómódú, vajszínű, kétszintes házak, in­kább villák, nagy, széles ablakokkal, erkélyekkel, több­ségük fekete tetővel. A körülkerített kertekben simá­ra nyírt pázsit, fenyők, tuják, díszcserjék, sok színben pompázó illatos rózsák, sziklakövek. Állat, vetemény sehol. Autó­garázzsal igen. Volt, ahol kettő is. Mint ké­sőbb megtudtuk, a lakók többsége Bécsben dolgozik, innen járnak be naponta a fővárosba. A villogóan ragyogó, nett kertekben észrevettünk még valamit. Kerti törpéket. Először csak egyet, aztán többet, végül egy-egy udvarban egész kertitörpe-csa­­ládokat. Ott vigyorogtak kidüllesztett mellel a szemvi­dító házak tövében, a gondosan ápolt üdezöld környe­zetben. De hát miért is bántjuk a wienerherbergi ker­ti törpéket — tűnődtünk —, amikor a giccs ott virul Róma, Firenze, Velence, Párizs, Athén remekművei mellett, s nálunk Budapesten, a Szépművészeti Mú­zeum és a Műcsarnok tőszomszédságában, a Városli­get bódéiban is? S még örülnénk, ha csak itt lennének, s nem üzleteinkben, kertjeinkben, lakásainkban, ízlé­sünkben. Reménytelen vállalkozás a giccs elleni küz­delem? 40

Next