Munka, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8-9. szám
DCzcimáltelyzetek Nemrég Nagymaroson pihentünk néhány napot. Amikor már felderítettük az üdülő környékét, így szólt gimnazista lányom: menjünk moziba. A plakátok Bacsó Péter új filmjét — a Ki beszél itt szerelemről! — hirdették. Szombat este lévén, bő félórával az előadás kezdete előtt érkeztünk. Igyekezetünk azonban feleslegesnek bizonyult, mert a mozi előtt csak néhány tinédzser ődöngött. A pénztáros néni szinte felderült, hogy egyszerre három jegyet kértünk. Az előadás kezdetéig kibekkeltük az időt a rideg, fagerendákkal aládúcolt előcsarnokban. Büfé nincs, ruhatár nincs, kabátban ültünk be a nézőtérre. Ugyanaz a néni kérte a jegyet a belépéskor, mint aki a pénztárban ült. Hányan lehetünk a nézőtéren? Tizenegy-néhányan. Fiatalok és két öregasszony, akik a film felénél csoszogtak be. A filmmel még csak meglettünk volna úgy-ahogy, de mindig történt valami zavaró, kedélyt rontó. Mögöttünk hangosan csókolózott az ifjú pár, előttünk szotyolát rágcsált és köpködött a padlóra egy lány, mellettünk nagyot reccsent a szék, ha megmozdult, aki rajta ült. A film egyes — szerelmi, szexes — jeleneteit hangos röhögések, szaftos megjegyzések kísérték. Volt, aki kiment, mások bejöttek. Lekonyult kedvvel, harapós hangulatban baktattunk hazafelé. A sötétben inkább az ablakokból kiszűrődő fények világítottak, mint az utcai lámpák. Bent, a szobák mélyén meghitt családi körben a falu lakosai. Miért is jönnének el a moziba? Miért cserélnék el kényelmes otthonaikat a mozi ilyen nézőterével, ahol még azok sem élvezhetik a látottakat, akik szeretik a filmet? Erről tereferéltünk az üdülőhöz vezető bokaficamító úton. Nem a filmről, hanem a mozi mostoha körülményeiről. Falusi mozi, mit várunk tőle, miért akadunk fenn rajta? — kérdezhetné valaki. Igen, de Nagymaros nagyközség, üdülőfalu, élénk idegenforgalommal, sok üdülővel. S ilyen körülmények között működik a filmművészet hajléka? A nagymarosi mozi sajnos nem elszigetelt példa. A kevés kivételtől eltekintve többségük leromlott, elhanyagolt állapotban van országszerte. Budapesten sem különb a helyzet. Néhány reprezentatív jellegű filmszínház, nemrég felújított mozi mellett többségük hasonló állapotban van. Több mozi megszűnt, némelyek évek óta zárva a felújítás miatt. Óbudán, ahol lakom, egy mozi üzemel. A másikat, a Felszabadulást három éve (!) tatarozzák. Tudjuk, nemcsak a mozik állapotával magyarázható az állandóan csökkenő nézőszám. De ez is közrejátszik. Annak is tudatában vagyunk, hogy szűkösek a pénzügyi források a filmszínházak építésére és korszerűsítésére. De valamit mégis tenni kellene. A jelenleginél többet. Mert egyre nagyobb az a különbség, ami a jól berendezett lakások, a televízió nyújtotta otthoni kényelem és az elhanyagolt filmszínházak között érezhető. S különben is. Arról beszélünk, hogy a környezet is nevel. Mire, hogyan nevel a rideg, barátságtalan, szemetes mozi? Hogyan van összhangban a film nyújtotta esztétikai élmény a kulturálatlan környezettel? Milyen az a közeg, ahol a közönség találkozik a művészettel? Dísztávirat a postának A posta többször kapott már kritikát azért, hogy a dísztáviratok választéka szegényes, külső megjelenésük kifogásolható, fantáziátlanok, művészietlenek, papírjuk minősége rossz. Úgy látszik, használt a bírálat, mert egy idő óta kedvező változást tapasztalunk. Megszépültek a dísztáviratok, vonzóbbak, tetszetősebbek. Az történt, hogy a posta felkért rangos művészeket, segítsenek a dísztáviratok megújításában. Meghívásos pályázatot hirdetett, amely sikeresnek bizonyult. A beérkezett alkotásokat kiállították, hogy a közönség is szavazhasson: melyiket tartja legszebbnek? E kollektív zsűrizés eredményeit is figyelembe véve döntöttek azután a posta szakemberei — a Képző- és Iparművészeti Lektorátus jóváhagyásával — a forgalomba kerülő dísztáviratokról. Még költőt is felkértek, állítson össze egy versidézetekből álló gyűjteményt, hogy a kísérőszöveg is megfelelő színvonalú legyen. Mindezek eredményeként már új, több színűk megszépült, ízléses dísztáviratokat vásárolhatunk, örömet szerezve másoknak és magunknak. A dísztáviratokat kézbe vesszük, mustrálgatjuk, egynémelyiket megőrizzük. Nem mindegy, milyen a külsejük, színük, rajtuk, mit sugallnak, milyen ízlést formálnak. Ezért válik jelentőssé ez a jelentéktelennek tűnő kérdés. Így lett a dísztávirat megújításának ügye „bolhából elefánt”. Mert az ízlés mindenkinek a magánügye ugyan, ám tömegméretekben már közügy. Fontos művelődéspolitikai elvünk ez. A posta megérdemli, hogy küldjünk neki egy dísztáviratot. Még akkor is, ha közben fölemelték a postaszolgáltatások díjait, a dísztáviratok árát is. Villa, kerti törpével Szakszervezeti küldöttségünk ausztriai tanulmányútának egyik napján vendéglátóink örömmel újságolták, hogy nem Bécsben vacsorázunk, hanem egy főváros környéki hangulatos, falusi kertvendéglőben. Megérkezésünk után maradt még egy óránk a vacsoráig. Az alkonyatba hajló, langyos nyári este csábított a lazító, bámészkodó lődörgésre. Elindultunk hát párosával és kis csoportokba verődve egy kis falusi sétára, hiszen sohasem jártunk még Wienerherbergben. Szemügyre vettünk ezért minden portát, házat. Eldiskuráltunk azon, hogyan élhetnek itt az osztrák sógorok? Takaros, jómódú, vajszínű, kétszintes házak, inkább villák, nagy, széles ablakokkal, erkélyekkel, többségük fekete tetővel. A körülkerített kertekben simára nyírt pázsit, fenyők, tuják, díszcserjék, sok színben pompázó illatos rózsák, sziklakövek. Állat, vetemény sehol. Autógarázzsal igen. Volt, ahol kettő is. Mint később megtudtuk, a lakók többsége Bécsben dolgozik, innen járnak be naponta a fővárosba. A villogóan ragyogó, nett kertekben észrevettünk még valamit. Kerti törpéket. Először csak egyet, aztán többet, végül egy-egy udvarban egész kertitörpe-családokat. Ott vigyorogtak kidüllesztett mellel a szemvidító házak tövében, a gondosan ápolt üdezöld környezetben. De hát miért is bántjuk a wienerherbergi kerti törpéket — tűnődtünk —, amikor a giccs ott virul Róma, Firenze, Velence, Párizs, Athén remekművei mellett, s nálunk Budapesten, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok tőszomszédságában, a Városliget bódéiban is? S még örülnénk, ha csak itt lennének, s nem üzleteinkben, kertjeinkben, lakásainkban, ízlésünkben. Reménytelen vállalkozás a giccs elleni küzdelem? 40