Munka, 1982 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám
KÉPVISELET - VEZETÉS A műszakiak, közgazdászok és a képviselet NAPJAINKBAN MEGÉLÉNKÜLT a műszaki, gazdasági értelmiség munkájának, közéleti tevékenységének elemzése. A helyzetfeltáró értékelések alapján több kérdés került a szakszervezeti munka homlokterébe is. Meggyőződésem, hogy nem múló divatról van szó. A SZOT 1976-os tanácskozása óta a vasasszakszervezetben is erősödött, hogy a munkamegosztásban betöltött helyüknek megfelelően foglalkozzunk a mérnökök, technikusok és közgazdászok munkájával, élet- és munkakörülményeikkel. Ez egybeesik a szakszervezet alapfunkcióival, közelebbről a rétegérdekek képviseletével és védelmével. A szakszervezet részese annak az értelmiségieket érintő folyamatnak, amit — sommásan egyszerűsítve — úgy jellemezhetünk, hogy az utóbbi öt évben egy viszonylag lassú, de eredményekkel járó fejlődés indult el. Előrelépésnek tekintjük, hogy a társadalom figyelmét sikerült e réteg munkájának fontosságára irányítani. Jobban előtérbe került, hogy az újratermelés egész vonulatát — a tervezéstől az értékelésig — döntően befolyásolja az értelmiség cselekvőképessége, tervező, szervező és irányító munkájának korszerűsége. A gazdaságunkat ért kedvezőtlen hatások, a versenyképesség fokozása két olyan tényező, amely a vállalati vezetők jó részét eljuttatja annak felismeréséig, hogy a kollektíva értékalkotó munkáját úgy lehet javítani, ha a szellemi munka színvonala javul. E felismerések hatására az értelmiségiek körében ma már gyakrabban alkalmaznak olyan elismerési és ösztönzési módszereket, amelyek a kiemelkedő szellemi tevékenységet, az igazi alkotómunkát segítik. Példaként említhetjük az alkotói fizetést, a nívódíjat, a pályázati rendszert, a nyereségorientált bérfejlesztéseket. Sok vasas vállalatnál az 1981/82-es időszak jellemzője, hogy egyes szakmai csoportok — fejlesztők, tervezők, termelésirányítók — és esetenként a pályakezdők az átlagtól eltérő, nagyobb mértékű bérfejlesztésben részesültek. Az értelmiség érdekképviseletét vizsgálva, konkrétabbá vált a szakszervezeti munka: a központi vezetőség 1977. október 18-i állásfoglalásának végrehajtása — amely a tevékenység hosszú távú programja — érzékelhetőbbé, tartalmasabbá tette a vezetőtestületek, munkabizottságok és szakszervezeti bizalmiak ezirányú munkáját. A munkások, illetve az értelmiségiek létszámarányától, a tevékenység jellegétől — termelő vállalat, kutató-fejlesztő, tervezőintézet stb. — függően az alapszervezeteknél létrejöttek, megerősödtek a műszakigazdasági bizottságok. Többségük jól segíti a testületek rétegpolitikai munkáját, felméréseket, összegezéseket végez. A bizottságok közvetítik a műszaki, gazdasági szakemberek hangulatát, társadalmi, politikai és szakmai kérdésekről alkotott véleményét. A vezetőtestületek mellett javaslattevő, véleményező, tanácsadó szerepük van. Az elmúlt években a vállalati testületek — többségében a műszakigazdasági bizottságok előterjesztésében — értékelték az értelmiségiek helyzetét, közérzetét, megjelölték atennivalókat. Néhány szakszervezeti bizottság — nagyon helyesen — évenként, kétévenként visszatér a határozatok megvalósításának értékelésére. Az értelmiségiek közvetlen érdekképviseletében a bizalmi tevékenysége is jelentősebb. A „TERMELŐ” ÉRTELMISÉG döntő része magáénak vallja társadalmi céljainkat. Többségük elkötelezetten, lelkiismeretesen dolgozik. Az értelmiségiek tevékenységét, magatartását, hangulatát ugyanakkor több, ellentétes hatású tényező befolyásolja. Ezek közül azt a kettőt emelem ki, amely lényegében meghatározza a többit. Az egyik, hogy alacsony a szellemi alkotómunka megbecsülése, egyszersmind nem kellően differenciált. A másik, hogy a műszaki középkáderekhez viszonyítva magas a mérnökök száma. Szaktudásukat, újat alkotó képességüket nem hasznosítjuk megfelelően. A felső- és középfokú végzettségűek keresete 1967—71 között számottevően emelkedett. Az egyetemi, főiskolai végzettségűeké 27, a technikumot végzetteké 20 százalékkal. A hetvenes évek közepétől a kereseti különbségek csökkentek és ez a folyamat napjainkban is tart. A beosztott mérnökök keresete 1957-ben 30 százalékkal, 1976-ban 26 százalékkal és 1981-ben 17 százalékkal haladja meg a munkások keresetét. Kedvezőtlenebb a helyzet a beosztott technikusok esetében. Az előzőekkel azonos időszakban 3, illetve 2 százalékkal keresnek többet a munkásoknál és 200—400 forinttal kevesebbet, mint a kvalifikált szakmunkások. A műszaki-gazdasági vezetők és a termelésirányítók keresete is közelítette a munkások keresetét: 1976-ban az arány 1,9, illetve 1,6, 1981-ben 1,7, illetve 1,5-szeres volt. A levonható következtetés, úgy vélem, egyértelmű. A teherbíró képességünkkel arányban, a szellemi alkotómunka jelentőségének megfelelően változtatni kell értékrendjeinken. A gazdaság, a társadalom jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy e rétegeknek megkülönböztetett módon emelkedjen a jövedelme. Ezért a kiemelkedő teljesítményeket kell fokozatosan, nagyobb anyagi és erkölcsi elismerésben részesíteni, és a pályakezdő értelmiségiek keresetét emelni. Nem állnak rendelkezésünkre cáfolhatatlan adatok, amelyek egyértelműen eldöntenék az esetenként fellángoló vitát, hogy hazánkban magas-e a mérnökök száma vagy sem? Azt viszont sajnos a mindennapok gyakorlata bizonyítja, hogy roszszul gazdálkodunk szellemi értékeinkkel, alacsony a műszaki alkotómunka hatásfoka, kedvezőtlen a mérnök—technikus arány. A termelés egészében a mérnök—technikus munkaerő és munkaidő igényt 1:3, illetve 1:4 aránnyal lehet jellemezni. A mérnök—technikus arány 1976- ban 1:1,9 volt, és 1981-re tovább romlott, jelenleg 1:1,6. Kevés a középfokú műszaki szakember! A mérnöki munkára pedig jellemző alulfoglalkoztatás, amely esetenként eléri a 40 százalékot is. A mérnök ügyintéz, kiviteli tervet készít, operatív munkával foglalkozik. Ugyanakkor termékeink minősége, összetétele, a fajlagos anyag-, bér- és energiaráfordítás, valamint a korszerűség gyakran nem kielégítő. Ezért is fordul elő, hogy magasabb értékű és technikailag fejlettebb berendezéseken a korábbival azonos színvonalú termékeket állítunk elő. A MOSTOHÁBB GAZDASÁGI FELTÉTELEK mellett előrejutásunk egyik meghatározója, hogy a „termelő” értelmiség munkája nyomán alkotott szellemi értékek milyen ütemben és mértékben öltenek testet a termelésben, a gazdálkodásban és az eredményekben. Ez az alapfeltétele annak is, ami különben elodázhatatlanul szükséges , hogy a műszaki, gazdasági értelmiség megbecsülése növekedjen, változzon munkájuk társadalmi értéke és rangja. DR. GIBER TIBOR 35