Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-01 / 1. szám
, egyúttal tanít, oktat is és felvilágosít, ami végett nem volna szabad hiányozni egy elvtárs, egy munkás asztaláról sem. A munkássajtó továbbá az, mely útbaigazítást nyújt a szervezkedésre, annak mikénti kiépítésére, fejlesztésére. Azt pedig mindenkinek el kell ismerni, hogy a szervezkedésben és a művelődésben, a tudományban rejlik a munkásság legfőbb hatalma. A múlt évben igen sok helyen, a vidék számtalan községeiben, szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy roppant nagy még az a szellemi sötétség, mely a nép helyzetére káros befolyással bír. Nem lehet azonban efölött semmit sem csodálkozni, hiszen érdekükben feküdt a nép szorgalmán élősködőknek, hogy a népet butaságban tartsák, ne lásson be abba a műhelybe, melyben rablánczait kovácsolják és főzték azt a kotyvalékot, amelylyel szellemileg elkábitva tartották. Daczára, hogy sok helyen befurakodnunk a nép közé nehezen ment, nem riadtunk vissza azért közéjük férkőzni és beszédeink, lapjaink mindenütt megtették hatásukat. » Habár mozgalmunk terén az elmúlt évben sokat értünk is el, azért nyugodnunk nem lehet, nem szabad, de meg kell ragadnunk minden eszközt és alkalmat, hogy amily mértékben erősödött a mozgalom a múlt évben, kétszeres mértékben erősödjön ez új évben. Mert minél hatalmasabb lesz a mozgalom, annál hamarabb állhatjuk útját annak a garázdálkodásnak, melyet a nép ellen folytatnak. Az egész vonalon legyen a jelszó. Nem lesz addig nyugalom Magyarországon, míg az általános választói jogot titkos szavazással törvénybe nem iktatják! Ezt ki kell küzdenünk, ezt ki kell vívnunk, mivel enélkül a czélunkhoz való jutás nagyon lassan megy. Törekednünk kell arra is, hogy a papi inváziónak, nép- butításnak elejét vegyük, korlátoikat emeljünk, felvilágosítsuk a népet, hogy mi a papság czélja. Ha minden elvtárs a kötelességét megteszi, akkor a leszámolás ideje hamarabb bekövetkezik s a nép tudni fogja, ha dolgozik, kikért és miért dolgozik. Tehát újult erővel ki a küzdelem terére a szervezkedés és a tudomány fegyverével! A nép „barátairól." Magyarország munkásnépe eddig tűrt, szenvedett abban a hiszemben, hogy helyzetén csak tűréssel segíthet. Ebben a hitükben „testvéri szeretettel” igyekeztek megerősíteni a túlvilági üdvösséget prédikáló papok. Ha pedig a polgári pártok képviselői — csupán kortesfogásból — olyan beszédet mondottak, amely a nép szájaizének megfelelt — végtelenül boldogok voltak. Az idő folyása azonban kényszerítette a népet gondolkozásának megváltoztatására. Ma már szenvedéseiket nem türelemmel, hanem nagyon is türelmetlenül hirdetik és fenhangon követelik annak könnyítését. Nem mutatkozik hajlandónak azoktól a papoktól a túlvilágról tartott prédikácziókat meghallgatni, kik annyira szeretik a földi jólétet. A polgári pártok képviselőinek kortesfogásai annyiban érdeklik, hogy minél jobban megismerhesse ellenségeit. A munkásság maga szervezkedik és tudatában van, annak, hogy helyzetén csak saját maga van hivatva javítani. Tudja azt, hogy a mai társadalmi rend őrzői neki csak ellenségei lehetnek, mert ebben az ő helyzete nem változhat úgy, ahogy azt minden egyes dolgozni akaró és dolgozó — tehát nem here — ember érdeke megkívánja. Láthatjuk tehát ebből, hogy öntudatra ébredésünkkel szükségtelenné tettük azt, hogy a nagyságos és méltóságos urak a nagyvilág előtt veszekedjenek — a mi érdekünkben — a konczért. Mi tudjuk azt nagyon jól, hogy ezek az urak, kik mind, kivétel nélkül bendőjükért, nem bocsánat, a nép szent érdekeiért küzdenek, csak kényszerből támadják egymást a nyilvánosság előtt. S ha netalán az egyik mű felháborodásában erősebben támadná barátját, már ott a történtek színhelyén kér bocsánatot. Otthon pedig csókolódznak és gratulálnak egymásnak szerepük ügyes kreálásához. Nohát urak! ebből a jezsuitáskodásból elég volt! Ez a nép, melynek szemét oly sokáig tud- Víziók. Künn ködös, homályos téli este teregeti szárnyait; csípős északi szél csapja meg a járókelők arczát, akik sietve menekülnek melegebb hajlékokba; szokatlanul élénk képet nyújt a nagyváros utczai élete. Kis szobámba bevonul az esthomály. Lassanként ráborul a bútordarabokra és szürke színbe vonja a látókört. Lassanként elmosódnak előttem az asztalon fekvő könyv betűi. A kis kályhában pattogó tűz sajátságos árnyat rajzol a falra, mintha megannyi kis ördög járna tánczot rajta. Künn már este van s lassanként felgyúlnak a gázlángok mindenfelé. Az év utolsó napja van A haldokló esztendő mintha búcsúzni sem akarna, oly gyorsan rója egymásután a még hátralevő perczeket, mintha búcsú nélkül akarna távozni, úgy siet bennünket itt hagyni. Szeretném még visszatartani, legalább csak néhány perczre. De mint hasztalan. Az idő fut feltartóztathatatlanul.— Nem várva, nem kérdezve senkit. Végperczei futva közelednek, mint a haldokló, beteg emberé. Még néhány óra — és a haláltusát vívó esztendő itt hagy bennünket, magával ragadva mindent, ami szép volt és ami keserűséget okozott. Még néhány óra van hátra, — arra emlékeztet a gyorsan jövő esthomály... * * * A kis kályhában vígan pattog a tűz. Sajátságos mozgó alakok rajzolódnak a falra, amint a tűz lobog . . . Hopp, — elébem ugrik egy alak, egy igéző női alak, éj fekete hajjal, kék szemekkel, csábos alakkal. Kecses mozdulattal meghajtja magát, majd kaczéron megrántva karomat, a fülemhez hajlik s édesen súgja: — Szervusz! Szemeim megadnak a plasztikus termeten. Kezeim, mintha bilincsekbe volnának verve, tehetetlenül hevernek az asztalon. Csak nézem mereven, mint valami médium. Vágy, bátorság, szenvedély egyszerre támadnak fel bennem. Szeretném megragadni, magamhoz szorítani s kiszívni még a lelkét is. De nem lehet, erőm cserben hagyott. Megint súg valamit s bódítóan csókot lehel izzó homlokomra. — Emlékszel-e még rá ? .. . A csókra, az édes perczekre ? ... A gyorsan futó napokra ? — Igen, igen .. . hiszen csak most volt. . . Csak tegnap ... A mikor még tavasz volt... Te akkor is oly üdve, oly szép voltál, mint most . . . még talán szebb ... De én ... úgy megöregedtem ... — suttogják ajkaim alig hallhatóan. Ó pajzánál kaczagva, nézi vergődésemet s csábos tánczot lejt a kicsinyke s kis szobában. Melle hullámosan zilál s fáradtan dől ölembe, karjait nyakam köré fonva. — Rég nem láttalak... De megvénültél . . . Minek e táncz a homlokon ? — s ajkai ismét odatapadnak a homlokomhoz. Érzem forró vére lüktetését s két—ljesen vonagló testének melegségét. A szocziáldemokrácziáé a jövő. MUNKÁS 1904. január 1.