Munkás, 1906 (9. évfolyam, 2-51. szám)

1906-01-07 / 2. szám

tí. január 7. húzhatja, a műnk; gyomrával a pör fejezését siralmasa nem akarva kcnytt lépni ellenfelével, aztán rendesen az, járandó összegnek harmadában, sőt se negyed részében kénytelen ki- egyezkedni, hogy pénzhez juthas­son. Hát ki van akkor megrövi­dítve; a munkaadó vagy a mun­kás? Melyiknek részére billen leginkább a védelem serpenyője: a munkaadóéra vagy a munkáséra? Bizonyára a munkaadóéra, mert az ily kényszer-egyezkedés által a munkaadó megvédte a maga szá­mára azon kártérítési összegnek felét, kétharmadát vagy három­negyed részét, melyet máskülön­ben kártérítés fejében ki kellene fizetnie. Nem elég tehát, hogy a bal­esetet ért munkás mig meggyógyul, keresetét elveszítette, vagy a fel- gyógyulás után már többé úgy dolgozni sem tud, mint a baleset eiött s igy a keresete setj lehet többé az, mint volt azelőtt, vagy egyáltalán többé munkára sem képes és elveszett reá nézve min­den további kereset, hanem még igy is meg lesz rövidítve. S mi válik belőle? az, hogy az ily kár­térítési kiegyezés mellett utóbb a koldulásra lesz utalva, hogy éhen el ne pusztuljon. De végzetessé A „Jogtudományi Közlöny“ bi­zonyára a bi.óságok részéről kapta informáczióit, hogy a munkás­balesetekből folyó pörökben vál­tozás állott vagy áll be, azoktól a bíróságoktól, melyeknek hatás­körébe tartoznak ezen pörök el­intézése. Es ha csakugyan ez a változás beállt vagy beáll, szakí­tását mutatja azon tarthatatlan állapotnak, mely eddig a mun­kásoknak hátrányára szolgált. De akkor szakítsanak azzal is, hogy „kivételes“ esetek ne forduljanak elő. Ma, midőn a szocziális kérdé­sek megoldásáról és a munkások védelméről oly sokat beszélnek a „felsőbb“ körök s midőn a szo­cziális kérdések megoldását, vala­mint a munkások védelméről szóló intézkedések megkezdését elodázni ’ovább m& . . m lehet, meg kell tenni minden lehetőt, hogy azok mégis valósuljanak, amit leghat- hatósabban a bíróságok mozdít­hatnak elő. És ha a bíróságok a kellő erélyességgel fognak eljárni a munkásvédelem terén, még annyi balesetek sem fognak előfordulni, ;lö eddig, mivel a jobban fognak ról, hogy a bal­ti egymásutánban essenek. S ez elő- ilni a munkaadók- rn megkiméltetnek jritési pöröktől, a munkások megkiméltetnek a gya­kori szerencsétlenségektől és meg­kiméltetnek a bíróságok is a most sűrűén eléjük kerülő ilynemű pö­röktől. A szegény emberek réme. Sokféle ellenség köríti a szegény embert. Az egyik a munkaerejére, a másik szellemi lenyügözésére, a har­madik jóhiszeműségére spekulál és igy tovább. A szoczialistikus mozgalom azonban fegyvereket adott a szegény emberek kezébe is, hogy az ellenségek ellen védekezhessen: a művelődés és szervezkedés fegyvereit. Használja is őket, amennyire lehet. Van azonban még más ellensége, mely valamennyi között a legerősebb­nek látszik. És ez valóságos réme a szegény embereknek, különösen azok­nak, akik külső munkákat szoktak tel­jesíteni. Ez pedig a tél, mely pár nap óta erősen legénykedik. Zord, kemény napok vannak. Külső munka nincs. Amit nyáron a szegény emberek megkerestek, már régen fel­emésztették. Mert nagyon kevés az a kereset, melyhez a szegény emberek nyáron hozzájuthatnak, amiből a nagy Gyász. A nap erőteljesen szórta sugarait. Nyomában kizöldelt a mező és dús kamattal fizette vissza a beléje vetett kölcsönt. A kis magocskából feltörő gabnaszál lett. Egyéb ültetményekre is jótékonyhatással volt az áldásos meleg. Minden, minden szépen kifejlett. Kirügyeztek az erdő fái is s a zöldelő levelek már hirdetik a viruló életet. A járatlan talalon felburjánzó fü eleven­séget kölcsönöz a tájnak. S a külön­féle facsoportok, apró cserjék és a sokféle vadvirág üdévé, kellemessé teszi a langyos levegőt. Az erdőszélén, ahol összeér a termő föld a mezőséggel, ott nyúlik el hosszan a temető. A sü»ü fák, a viruló virágok majdnem fedik a domborodásokat s a jelzésül szolgáló kereszteket, melyek elárulják e hely sivár, kellemetlen vol­tát. Ez a temető ... brr! A pompázó virágok hatástalanok itt. .. Hideg futja végig lényünket. Pedig milyen csodá­sán egyszerű . . . Mulandók vagyunk. Csak ügyeljünk, hogy kellemesen és idejében múljunk ki . . . . . . Gödröt ásnak. És egygyel több lett a halál korai áldozata. A tátongó ür intézőszó gyanánt mered a bámulóra. S mintha mondaná: Karom a meg­semmisülés; porrá lesztek benne, mi­dőn az Élet még oly csábosán hívogat titeket kebelére. És az emberben feltá­mad a vágy. A jó szó tanyát lel az érző szívben és követi tanítását az értelem. De a jó szó az embert alkotja : a démon sajátja a gonoszság. Amit alkothatna a szív, az érzelem s a teremtő akarat, lerombolja a gonosz vágy, a poklok romlottsága. Emez űzi a jót, a nemeset, hajszolja az embert magát. És nyugtát nem leié, mig az ember le nem zuhan a tátongó, meg­semmisítő mélységbe, hogy arczán meg­ülhesse diadalmi mámorát a kaján káröröm. ... Az űrt behantolták s a keresztet a rögbe erősítették. Csupasz, gyalulat- lan fájára egyszerű, kicsinyke betűkkel jegyezték fel: Meghalt kínos szenvedés után. Élt 33 évet. E semmit mondó irás díszeleg a fejfán. Hogy mégis letűnjön róla, mielőtt a'vékonyfa elkorhad, halo- vány, élettelen tintával rajzolták rá a betűket. Valahogy az egyszerű szavak ne váljanak beszédesekké s ne kiabál­ják bele iszonyatos erővel a világba: Látjátok, ez az ember hévvel, fiatal lelkének minden erejével vágyódott az élet útjára, de gonosz bestiák lelökték irgalmatlanul a halál tátongó mélyébe. Bosszút vár alant a porladó anyag. A bestiákat küldjétek utánna! A gyászolók nem értették meg a néma beszédet. Lerogytak a vizenyős földre s ziháló kebellel nyögték: Jer mindenünk, jer karunkba. A hivó szóra a föld egyre süppedt, mintha azt akarta volna megértetni velők, hogy „En föl nem kelhetek, mert elért a vég, csak a Legyen minden munkás szakegyletnek tagja.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék