Munkás, 1906 (9. évfolyam, 2-51. szám)

1906-01-07 / 2. szám

1906. január 7. MUNKÁS­ ­ drágaság mellett félretenni nem lehet, hogy a tavaszig, mikor a külső munka ismét megindul, „kifussa“, ne kelljen a télen szükséget szenvedni. A tél pedig nem kérdi az embereket, van-e kenyeretek, meleg ruhátok, sütő­anyagotok. Nem, hanem ha kedve kerekedik, előrántja szél­ komáját, be­­száguldja vele a földet s megdermeszt mindent, amit útjában talál. A családfő aztán búskomorrá lesz, töpreng, gon­dolkodik, hogy hogyan tudna élelemre szert tenni, gyermekeinek, önmagának meleg gúnyát keríteni, lakását meleggé tenni, hogy hozzátartozói ne didereg­jenek, ne fázzanak, ne vegye meg őket a kemény hideg. De honnan kerítsen elő valamit, ha nincs miből. Járja a várost napokon át. Járja a­­ gyárakat, nagyobb ipartelepeket, hogy­­ keresethez juthasson. Elutasítják mindenhonnan, mert nincs munka. Ha pedig munka nincs, kenyér, meleg ruha, fűtőanyag sincs. A vállalkozók is panaszkodnak, hogy nincs munka, mert nincsenek állami­­ „beruházások“. Magános emberek pe­dig nem koc­káztatják a pénzüket bi­zonytalanul. A parlament holt­pontra szállt, nem „működik“, beruházásokat nem szavaz meg, hogy a népnek munkája legyen. Felrúgták a parlament működését a magyar vezényszó miatt. Hanem azért verik a mellüket és harsogtatják: „Nem engedünk!“ A nép meg keservesen nyög, jajveszékel, hogy keresethez nem juthat. Számtalanszor megírtuk, élő szavak­kal elmondottuk, amit Plátó görög böl­csész már kétezer évvel ezelőtt hangoz­tatott, hogy az államnak áll köteles­ségében népének szellemi neveléséről és jólétéről gondoskodni. Az állam azért még most is hallgat, nem teszi kötelességét népe iránt, amivel tartozik. Tétlenül nézi, miként vándorolnak ki az országból a nép ezrei, ahelyett, hogy megélhetésük szempontjából a szük­ségeseket megtenné. És tétlenül nézi, hogy mennyi ezer és ezer ember küzd a nyomorral, járja a városokat munka­hiányában. És az állam legfőbb intézője, a parlament, mindezt tekintetbe nem veszi, mert előtte a nép semmi, hanem lesi, várja, mikor juthat a­­ húsos­­fazekakhoz, s amíg oda nem juthat, daczoskodik mint a kis­gyermekek, mikor az apa megpirongatja őket. Ez a daczoskodás pedig rossz tak­tika, mert a nép ma már megjegyzi magának, hogy kik állják útját meg­élhetésének, boldogulásának. Az ilyen taktikák erősítik meg benne leginkább a meggyőződést, hogy a saját létele, boldogulhatása szempontjából energiku­­sabban kell a szervezkedés terére lép­nie és jogait kicsik­­­­i, hogy döntő tényező lehessen az ország gazdasági irányításában. Mert amíg jogai nincse­nek, amíg a parlamentarizmust a saját rendes medrébe nem tereli, annak rend­szeres működéséhez a kellő lökést meg nem adja, addig paczkázni fognak vele, s addig még a nyári idény alatti esete is csak vegetáczió lesz, nem élet, nem­hogy a téli idény alatt a megélhetése biztosítva lehessen. Az előbbi évtizedekben tíz tél nem hozott annyi keserűséget a népre, mint most egy tél. Mert ha nem is volt minden télen folytonosan munka, mégis könnyebben megélt a szegény ember; félre tehetett a nyári keresetéből annyit, amennyivel a télen át szegényesen meg­élhetett. Ennek vége, mert most már nyáron kiszipolyozzák egyesek a nép keresetét, hogy az élelmi czikkeken hamarosan meggazdagodjanak. A nép­nek aztán szűkölködni kell, hogy mások az ő keresetével a takarékpénztárakat tömhessék. Szervezkedj nép, vívd ki jogaidat, hogy a munkád után te is élhess, ne kelljen nyomorognod, míg mások a te szorgalmadból lakmároznak! 8 órai munka, 8 órai pihenés, 8 órai szórakozás- bestiák részére szorítok helyet, hogy ne akadályozzanak haladásában többé senkit az élet útjain.“ Miután kirítták keservüket, felültek a szekereikre, hogy rövid szünet után odahaza folytassák a hiába való keser­­gést. De már csak ilyen az ember. Érzelmeit külsőségekben is látja. Köny­­nyebb, ha mások is látják fájdalmát. Jódarabon csendesen, szótlanul ültek­­ a döczögő szekéren. Mintha a bánkódás olyan mély barázdát vágott volna az értelmen, hogy a gondolatok rendes sorakoztatására is képtelen lenne, any­­nyira hallgatag valamennyi. De a sikerítő csend csak addig volt általános, míg a kocsi le nem került a gyepes talajról a­­ kövezett útra. Itt már a lovak egyforma­­ zajába a kocsikerekek bántó nyikorgása­­ csapott. A mély csendet ez törte meg és mintha ez csalta volna az ajkakra a­­ szót, beszédesebbek lettek utána. A kocsi most még jobban rázta a­­ benne ülőket. A szűnő sírás elhaló szisszenése fel-fel hangzott, majd az elhunyt feleségének hangos sóhajtása rikolt bele a kellemetlen zajba. Egy fiatal leány vigasztalgatta a busuló asszonyt: — Soh’se búsuljon néném asszony. Magának árt vele.. A megboldogultat — különben a jó Isten nyugasztalja — csak háborgatja a másvilági útján. — Hej,, leányom, könnyű a szóbeszéd. De ha az embert a sorscsapás úgy meglátogatja, máskép teszen akkor min­den ember fia. — Jó-Jó, néném asszony. Bajnak csak baj volna, de hiába minden. Ő már boldog. Amúgy is jó ember volt, szegény is volt egész életén­­keresztül, bizonyára a menyországba került. Mert mondja a tiszteletes úr. Az asszony nem felelt. Fejét bánato­san csüggesztette a föld felé és gondol­kozott. A többiek szótlanul nézték e súlyos megpróbáltatás hatása alatt halo­­ványnyá vált arczát. De csak az kellett, hogy valaki megkezdje a beszélgetést­. És amilyen némák voltak eddig, olyan szaporán pergett a nyelvük mostan.­ A vallás malasztjáról folyt a szó. Az öregek imát mormoltak és jóleső érzés lepte el lényüket. Az egyik öregasszony úgy mondja: Ez a vallás malasztja. — Elég baj az, akárminek hívják — szól bátran az elhunyt keresztfia. Igaz­ság, hogy örökké nem búslakodhatunk, de azért ilyen jó embert ha elvesztünk, már hogyan vigasztalhat az ima. Szerete­­tünket sokkal jobban leróhatjuk, ha emlékét szívünkbe zárjuk és jó szelleme kísérőnk lesz életutunkon. Ez szebb és­­ megtisztelőbb. A mellette ülő öregasszony igazit okuláriumán, végig néz a beszélőn,­­ majd szóba fog : — Jól van no, fiam. De nagy sora van annak. Hatvan hosszú esztendő­­ áll mögöttem és igaz lélekkel mondom, mindig a vallás nyugasztalt meg, ha­­ csapás ért. De hiszen igy van ez jól. 3 Társadalmi és gazdasági szemle: felkérjük a „jófunkás“-nak­ úgy helybeli, valamint vidéki előfizetőit, hogy akik előfizetéseikkel hátralék­ban vannak, szíveskedjenek hát­ralékaikat mielőbb rendezni, mert ellenesetben­ kénytelenek leszünk az illetők részére a leró küldését be­szüntetni. Már megint ígéret. Szó ami szó, habár az ígéret szép szó, de ha meg­adják úgy jó, — tartja a közmondás A jó ígéretekből pedig már nagyon sok kijutott a népnek, hanem megváló­

Next