Munkás, 1915 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-01 / 1. szám
XVIII. évfolyam. Pécs, 1915. január 1.1. szám. W"J MUNKÁS Szociáldemokrata politikai hetilap, az ipari, földmíves és bányamunkások közlönye Előfizetési dij: Egész évre 480 K, félévre 240 K, negyedévre 120 K, egy hóra 40 fill., egyes szám ára 10 fill. A „MUNKÁS“ szerkesztősége, kiadóhivatala és a socialdemokrata párttitkárság ----telefonszáma: 541. Mindennemű pénzek, levelek és egyéb küldemények a Munkás szerkesztősége Zrinyi utca 13. szám alá címzendők Menj, menj te gyötrő álom, te sötét foltja életünknek! Halott esztendő így kell búcsúznunk tőled. Rózsás reményekkel, áradozó szívvel, akik üdvözlésedre siettünk egykor, most megvetünk, gyűlölünk; könnyeink árja nem fakad utánad, mert óh, hisz nincsen is könnyünk már, a kebleink, a sziveink kiégve, mint kialudt kráterek, hidegek, fagyosak, tompa egyhangúsággal bámulnak a bizonytalan jövő elé. Emlékszünk születésedre. Tél volt akkor is, de reményteljes tavasz küldte elibénk áldó sugarait. Nyomor környékezte hajlékainkat, de várhattunk jobbulást. Jött a tavasz és tűnt a nyomor, kizöldültek a fák, a mezők, a szivek is. A nyarad, ét esztendő! rettenetes nyár volt . . . Éppen aratásra készültünk, teli reménységgel, bizalommal. Pengő kaszáink kalászdöntő lendülését felfogta valami láthatatlan szörny és kihulltak kezeinkből. Mintha álom lett volna az egész: mire felocsúdhattunk, a halál aratását szemlélhettük. Kálváriák kálváriája, te idő, amit mögöttünk hagytunk azóta ! Egy visszafojtott lélegzet, mely végnélkülinek tűnik; egy vágtató kétségbeesés, mely gyilkol, vérben fürdik ; egy rémálom, mely megőrjít. Óh anya, a te könnyeid ; óh hitves, a te szived; óh árva a te jövőd! és óh én és ti mindnyájan ! A mi sok szivünk zuhanó keserűség árja . . . mily dagadt folyammá nőtt ! Halott esztendő, a te halálod nem lesz megváltás gyötrelmeinktől. Az Újszülött csodagyermek. Tán gyógyíthatatlan is a te örökölt nyavalyáidtól. A vérében hozza minden csiráját a nyavalyáknak. A lehelete, a levegője dögletes, pokoli: készülhetünk az új Sodomára. t ] A letűnt, nehéz esztendő a történelemé immár minden gyászával, keserűségeivel. Akik végig éltük azt, tudjuk, hogy mit éltünk végig. A rossz gazdasági állapotok között megkezdett esztendő terhességét amikor már-már leküzdhetni, eltűnni véltük, jött a háború a maga rettenetességeivel, gyilkos megpróbáltatásaival. És bizony nem vethettük le magunkról ezeket, mint a megunt ruhadarabot, még ma is viselnünk kel azokat. A történelemé a múlt, de a történelemé lesz egykor a jövő is. A történelemnek szenvedtünk, küzdöttünk a múltban és azé leszünk a jövőben is. A múltnak csak a tanulságai lesznek a mieink, mint hasznos emlékek, amelyeken okulva kell a jövő teendőinket igazgatnunk. A történelemé a „Munkás“ tizenhét, harcos küzdelmekkel teli esztendeje is. A tizennyolcadik évfolyamunkat léptük át ezúttal, olyan tizenhét esztendő után, amelynek kora a „Munkás“ igazi hőskorának nevezhető. Akik az elvtársak közül végig élték ennek a nehéz 17 esztendőnek a keserveit és vissza tudnak emlékezni, hogy micsoda megpróbáltatások, erőfeszítésekkel kellett a szervezett munkásságnak hadakozni addig, amíg gyengék voltunk, amíg senki sem félt tőlünk, amíg minden fűszál utunkban állt, azok bizonyára nagy eredménynek tartják azt, amikor a pécsi szervezett munkásság már lapot alapíthatott. Hogy mi volt a „Munkás“ a szervezett munkásság kezében, milyen félelmetes fegyverként villogott az elnyomókkalszemben, azt legjobban bizonyítják azok az erőszakos üldözések, amelyekben része volt a „Munkásának akkor még, amikor letörhetőnek gondolták az elnyomók. És a letörése, az eltiprása a hatalom és az ezerfajta ellenség minden erőlködése ellenére sem sikerült soha, mert mellette állt egy mindenre elszánt tábor, az öntudatos szociáldemokrata munkásság harcos tábora, hogy egyetlen félelmetes harci fegyverét a hatalomnak ne sikerülhessen kiütni a kezünkből. És megelégedéssel tölthet el mindnyájónkat tizenhét év után is a tudat, hogy ez a szándéka az ellenségeinknek nem is sikerülhetett. A munkásság úgy dédelgette, úgy óvta az ő lapját minden veszedelemtől, mint anya az ő gyermekét; úgy ápolta, gondozta, mint gondos kertész az ő serdülő gyümölcsös kertjét, mely egykor csak neki teremhet gyümölcsöket. És termett is. A „Munkás“ egész múltja szemléltető tanuságtétel amellett, hogy mindenkor ott volt a küzdőtéren, ahová megteremtőinek érdekei rendelték. Mindig legelőt harcolt, mindig bátorított és utat mutatott. A kicsinyek, a gyöngék, az elnyomottak bátor szószólója volt a küzdelmekben és nem hallgattathatta el soha sem az erőszak, sem az ármánykodás Szószólója, védelmezője volt a munkásság igaz ügyének, oktatója a tudatlanoknak, nevelője a mindenkori új generációknak arra az életre, mely csak azoknak nyújt némi jobblétet, akik tudnak érte harcolni, tudnak érte áldozatokat is hozni. De a „Munkás“ nem csak kizárólag a munkásságnak volt mindig bátor, becsületes szószólója. Nem A polgárság érdekeiért is állandóan síkra szállt, még akkor is, ha tudta, hogy ezért nem várhat hálát, köszönetét. És bizony, fájdalommal kell megvallani, hogy ilyenből a „Munkájának igen kvés is jutott eddig osztályrészül. Sőt gyakran kellett tapasztalnia, hogy akiknek érdekeiért tegnap pazarolta önzetlenül erejét, azok holnap mérgezett nyilakkal válaszoltak. De ezt napjainkban is állandóan tapasztalhatjuk. Tapasztalhatjuk ezenkívül azt is, hogy a radikálisabb középosztály, amelynek Ide hallgassatok! ! Pécsi Álltus Levéltár ! A munkásság az a szikla, amelyen a jövő temploma épül