Munkás, 1915 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-01 / 1. szám

XVIII. évfolyam. I Pécsi Álltul Levéltár I Pécs, 1915. január 1. 1. szám. W"J MUNKÁS Szociáldemokrata politikai hetilap, az ipari, földmíves és bányamunkások közlönye Előfizetési dij: Egész évre 4'80 K, félévre 240 K, negyedévre 1‘20 K, egy hóra 40 fill., egyes szám ára 10 fill. A „MUNKÁS“ szerkesztősége, kiadóhivatala és a socialdemokrata párttitkárság ----telefonszáma: 541. Min dennemű pénzek, levelek és egyéb küldemények a Munkás szerkesztősége Zrinyi-utca 13. szám alá cimzendök Ide hallgassatok! Menj, menj te gyötrő álom, te sötét foltja életünknek! Halott esztendő igy kell búcsúznunk tőled. Rózsás reményekkel, áradozó szivvel, akik üdvözlésedre siettünk egykor, most megvetünk, gyűlölünk; könnyeink árja nem fakad utánad, mert óh, hisz nincsen is könnyünk már, a kebleink, a sziveink kiégve, mint kialudt kráterek, hidegek, fagyo­sak, tompa egyhangúsággal bá­mulnak a bizonytalan jövő elé. Emlékszünk születésedre. Tél volt akkor is, de reményteljes tavasz küldte elibénk áldó sugá- rait. Nyomor környékezte hajlé­kainkat, de várhattunk jobbulást. Jött a tavasz és tűnt a nyomor, kizöldültek a fák, a mezők, a szivek is. A nyarad, óh esztendő! rettenetes nyár volt . . . Éppen aratásra készültünk, teli remény­séggel, bizalommal. Pengő ka­száink kalászdöntő lendülését fel­fogta valami láthatatlan szörny és kihulltak kezeinkből. Mintha álom lett volna az egész: mire fel­ocsúdhattunk, a halál aratását szemlélhettük. Kálváriák kálváriája, te Idő, amit mögöttünk hagytunk azóta ! Egy visszafojtott lélegzet, mely vég­nélkülinek tűnik; egy vágtató két­ségbeesés, mely gyilkol, vérben für­dik ; egy rém-álom, mely megőrjít. Óh anya, a te könnyeid ; óh hitves, a te szived; óh árva a te jövőd! és óh én és ti mind­nyájan ! A mi sok szivünk zuhanó keserűség árja . . . mily dagadt folyammá nőtt ! Halott esztendő, a te halálod nem lesz megváltás gyötrelmeink­től. Az Újszülött csodagyermek. Tán gyógyíthatatlan is a te örö­költ nyavalyáidtól. A vérében hozza minden csiráját a nyava­lyáknak. A lehelete, a levegője dögletes, pokoli: készülhetünk az uj Sodomára. t ] A letűnt, nehéz esztendő a törté­nelemé immár minden gyászával, kese­rűségeivel. Akik végig éltük azt, tud­juk, hogy mit éltünk végig. A rossz gazdasági állapotok között megkezdett esztendő terhességét amikor már-már leküzdhetni, eltűnni véltük, jött a há­ború a maga rettenetességeivel, gyilkos megpróbáltatásaival. És bizony nem vethettük le magunkról ezeket, mint a megunt ruhadarabot, még ma is visel­nünk kel azokat. A történelemé a múlt, de a törté­nelemé lesz egykor a jövő is. A tör­ténelemnek szenvedtünk, küzdöttünk a múltban és azé leszünk a jövőben is. A múltnak csak a tanulságai lesznek a mieink, mint hasznos emlékek, amelye­ken okulva kell a jövő teendőinket igazgatnunk. A történelemé a „Munkás“ tizen­hét, harcos küzdelmekkel teli esz­tendeje is. A tizennyolcadik év­folyamunkat leptük át ezúttal, olyan tizenhét esztendő után, amelynek kora a „Munkás“ igazi hőskorának nevezhető. Akik az elvtársak közül végig élték ennek a nehéz 17 eszten­dőnek a keserveit és vissza tudnak emlékezni, hogy micSbda megpróbálta­tások, erőfeszitésekkel kellett a szerve­zett munkásságnak hadakozni addig, amig gyengék voltunk, amig senki sem félt tőlünk, amig minden fűszál utunk­ban állt, azok bizonyára nagy ered­ménynek tartják azt, amikor a pécsi szervezett munkásság már lapot alapíthatott. Hogy mi volt a „Munkás“ a szer­vezett munkásság kezében, milyen félelmetes fegyverként villogott az el­nyomókkal ^szemben, azt legjobban bizonyítják azok az erőszakos ül­dözések, amelyekben része volt a „Munkásának akkor még, amikor letörhetőnek gondolták az elnyomók. És a letörése, az eltiprása a hatalom és az ezerfajta ellenség minden eről­ködése ellenére sem sikerült soha, mert mellette állt egy mindenre elszánt tá­bor, az öntudatos szociáldemokrata munkásság harcos tábora, hogy egyet­len félelmetes harci fegyverét a hata­lomnak ne sikerülhessen kiütni a ke­zünkből. És megelégedéssel tölthet el mind­nyájónkat tizenhét év után is a tudat, hogy ez a szándéka az ellenségeink­nek nem is sikerülhetett. A munkásság úgy dédelgette, úgy óvta az ő lapját minden veszedelemtől, mint anya az ő gyermekét; úgy ápolta, gondozta, mint gondos kertész az ő serdülő gyümöl­csös kertjét, mely egykor csak neki teremhet gyümölcsöket. És termett is. A „Munkás“ egész múltja szemléltető ranuságtétel amellett, hogy mindenkor ott volt a küzdő­téren, ahová megteremtőinek ér­dekei rendelték. Mindig legelői harcolt, mindig bátoritott és utat mutatott. A kicsinyek, a gyöngék, az elnyomottak bátor szószólója volt a küzdelmekben és nem hallgattathatta el soha sem az erőszak, sem az ár­mánykodás Szószólója, védelmezője volt a munkásság igaz ügyének, okta­tója a tudatlanoknak, nevelője a min­denkori uj generációknak arra az életre, mely csak azoknak nyújt némi jobb­létet, akik tudnak érte harcolni, tudnak érte áldozatokat is hozni. De a „Munkás“ nem csak kizáró­lag a munkásságnak volt mindig bátor, becsületes szószólója. Nem A polgár­ság érdekeiért is állandóan sikra szállt, még akkor is, ha tudta, hogy ezért nem várhat hálát, köszöneté'. És bi­zony, fájdalommal kell megvallani, hogy ilyenből a „Munkásának igen k vés is jutott eddig osztályrészül. Sőt gyakran kellett tapasztalnia, hogy akiknek érdekeiért tegnap pazarolta önzetlenül erejét, azok holnap mérge­zett nyilakkal válaszoltak. De ezt nap­jainkban is állandóan tapasztalhatjuk. Tapasztalhatjuk ezenkívül azt is, hogy a radikálisabb középosztály, amelynek A munkásság az a szikla, amelyen a jövő temploma épül

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék