Munkás, 1915 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-23 / 21. szám

1915. május 23. MUNKÁS A háború eseményei * * * Száznyolcvanezer orosz fogoly, 136 ágyú és 396 gépfegyver. — A szövetségesek Przemysl előtt. — A Dardanellák sikertelen ostroma. A május 2-ika óta tartó osztrákmagyar és német előretörés Galíciában most már alighanem eléri első állomását, amennyiben az oroszoknak — a hosszú futás után — a Szan-folyó mentén alighanem sikerül védelmi állásba helyezkedniük. A szövetségesek ugyan a Szan-folyót is már több ponton átlépték és megvetették lábukat annak keleti Valamennyi ország munkásai egyesüljetek. E nyék, amikről alább is szó lesz, nem szülhetnek kortesszagú veszekedéseket, fejbeveréseket, kurjongatásokat és hasonló jókat. Sőt emlékszünk — dehogy is emlékszünk! — te is emlékezhetsz és mindannyian emlékezhetünk, kedves olvasó, akik valaha papválasztásról csak hallottunk valamit, hogy ezek a választások bizony nem szoktak a legsimább hangulatban és körülmények között megejtődni. Ha nincsenek kortestollas dáridók és hangos, borízű verekedések az ilyen esetek körül, azért történhetnek itt jóízű epizódok csak úgy, mint rossz szagú mesterkedések , emeletes marakodások csak úgy, mint sógorkomás béllelésű látásfutások. No de minek szaporítsuk tovább is a szót ! Mondjuk már ki, hogy Pécs városának hamarosan szerencséje lesz, azaz már szerencséje van egy kis papválasztást megelőző, csendesen is nagy hangot adó sógorkoma-atyafias korteslármához. Ezek a hívek tulajdonképpen még jóformán azt sem várták, hogy meghaljon a király, máris tele torkokkal kiálltottak, hogy éljen a kirly. (A király helyett persze plébánost kell érteni.) Károly Náci, a budai külvárosiak öreg lelkipásztora úgy találta, hogy őneki ugyancsak elég volt már a földiküzdelmekéből, a lelkek szorgos gondozásának nehéz munkájából, nyugdíjba kíván tehát menni. Jól is teszi, ha teheti. (Mi, munkások is sokan megtennénk ezt, csak volna, aki a nyugdíjakat állja.) Károly Ignác apát-plébános úrnak nem kell félni, hogy a nyugdíjak elmaradnak és öreg napjaira ama bizonyos tarisznya jut ki néki osztályrészül. Elmegy tehát nyugdjba az öreg lelkiatya. Menjen isten hírével, gondolják némelyek. Sőt talán nem is gondolják és talán, hogy miként is áll a dolog, ezt megtudandó, el is látogatnak a jó hívők ide-oda ? Na ná nem látogatnak el ! Ellátogatnak ők bizony, méghozzá pedig magához az öreg apát úrhoz, megtudván, hogy minő elhatározás előtt áll a főur. A főúr talán még el sem határozta jóformán magát a nagy lépésre, a kedves hívek máris a nyakán voltak. És a főúr talán ennek láttára mondta ki az igent, azt az igent, hogy igenis én megyek nyugdíjba, mert nekem már okom van rá, hogy menjek, ti pedig éljetek boldogan, látom mi szándékkal vagytok. Igaza is van az öreg úrnak. De igaza van annak is, aki így okoskodik . Teszem fel, hogy Jámbor Jób falusi plébánosnak Pécsett nagyszámú atyafisága él, illetve áll vagy ül, vagy ahogy tetszik. Teszem fel, hogy Jámbor Jób úr unja már magát a falu egyhangú, szürke légkörében, vágyik tehát egy kissé zajosabb élet után, no meg egy kissé rangosabb stólára is fáj a foga. Történetesen Pécsett egy szép napon egy stóla gazda nélkül marad és erről a szemfüles atyafiak villámgyors értesülést szereznek. Összedugják tehát a fejeiket és kisütik, hogy ez a mi Jóbunk nagyszerűen beleillik majd ebbe a gazdátlanná váló stólába és nagyszerűen feltalálja majd magát az elárvult parochiába. Az atyafiak küldöttséggé verődnek össze és megindul a deputáció ide is, oda is, ahonnan csak a siker halvány reménye kecsegtet. És a szorgalmas reputáció kapja is nyakra-főre az ígéretek és biztatások özönét. Már majdnem biztos is a dolgában. Már az első deputációzásnak! Hol van pedig még a választás maga ? És bizony, itt még bajok is lehetnek, még állhatnak be nem várt komplikációk is, annál is inkább, mivel vannak még más, nem atyafi-hívők is a világon, illetve a mi kis városkánkban, akik nem a szóbanforgó atyafiak szerint okoskodnak. Vannak bizony olyanok is, akik nem atyafiak és mégis azt mondják : nekünk is van tán valami közünk hozzá, hogy ki legyen a követ, illetve a plébános. És ezért mi azt mondjuk, hogy hátrább kissé az agarakkal, vagy ha tetszik, hát az atyafiakkal ! Mi is föltétlenül papot akarunk papnak megválasztani, de nem akármilyen papot, mert pap és pap között is van ám különbség. Azt is tudjuk jól, hogy a stólához mindnyájunknak közünk van, mert pénzünkbe, adónkba kerül az, tehát vissza minden atyafisággal és engedjünk utat az igazságnak. Ha már mindenáron papokkal és papválasztással kell vesződnünk, hát mi amondók vagyunk, hogy ám jó, de ha már választani kell, hát mi úgy akarunk választani, hogy a választás körül ne az atyafiság legyen a döntő, hanem a jelölt személye, a jelölt egyénisége, úgy a tudás és a modern gondolkozás, mint erkölcsi és egyéb tekintetben. Mi nem akarunk a nyakunkra hozni sem kiérdemesült hecckáplánokat, sem középkori felfogású és felekezeti gyűlölséget szító bácsikat. Azt üzenjük tehát az illetékes köröknek, képviselőtestületeknek, püspököknek és mindenkinek, hogy az atyafiság kisértésének ne engedjenek, mert nem csak az atyafiak viselik a stólaterheket, hanem mindnyájan, akik itt adót fizetünk. Mert ha az atyafiság lesz a főszempont, akkor mi kénytelenek leszünk a stólaterheket is áthárítani az atyafiakra : tartsák el a papjukat ! Mi nem vagyunk anarkhisták, ergo nem is anarkhistapapról álmodozunk, de mivel tapasztalatból tudjuk, hogy az ilyen atyafimozgalom mindig a kevésbé érdemesek mellett szokott tobzódni, mert ezeknek csak az a fontos, hogy a zsíros jövedelmű stójából atyafi- hasznot lehessen húzni, semmi más. Ezért azt mondjuk, hogy ha pappal kell foglalkoznunk, ha papot kell mindenáron választanunk és eltartanunk, hát akkor legyen is az a pap igazán pap elsősorban és azután esetleg atyafi, de ne megfordítva. Ne a hangos korteslárma döntse el, hogy ki legyen az új plébános, mint azt, hogy ki legyen a követ, hanem az a körülmény, hogy ki az, akinek az általánosság előtt elismert érdemei erre leginkább megvannak. Eme véleményét fejezi ki itt a többek nevében egy budai külvárosi hívő.