Munkás, 1916 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-01 / 1. szám

Pé*I ÁÜsui Urtiifcr * XIX. évfolyam. Pécs, 1916. január 1, szó 1. szám. MUNKÁS Szociáldemokrata politikai hetilap, az ipari, földmives és bányamunkások közlönye Előfizetési dij: Egész évre 4-80 K, félévre 2 40 K., negyedévre T20 K, egy hóra 40 fill, egyes szám ára 10 fill. A „MUNKÁS“ szerkesztősége, kiadóhivatala és a szociáldemokrata párttitkárság _____ telefonszáma : 541. M indennemű pénzek, levelek és egyéb küldemények a Munkás szerkesztősége Zrínyi-utca 13. szám alá cimzendők. Elvtársainkhoz! Olvasóinkhoz! A Munkás előfizetési árának fölemelése. jfiz Jdő kereke ismét fordult egyet és újra legördült fölöttünk egy súlyos, vérzivataros esz­tendő. A vértenger már hömpölygőit jöttével és hömpölyög imc az elillaná- sával is egyre rémesebben, egyre irtóz- tatóbban. Ki ne reménykedett volna egy év előtt a most letűnt esztendő ér­kezésekor, hogy talán Ő lesz az, aki az elődje biinét jóváteszi, aki lemossa a világ arculatjáról a vérfoltokat, be- hégeszti az elődje ütötte mély, tátongó sebeket és irt csepegtet a mcgsebbzell milliónyi szivekre, hogy újra pirosak, újra reményteljesek és szeretnitudók lehesseenk. A mostoha sors könyvében azonban más volt megírva az emberiség számára. Az, hogy még egy teljes esztendőn át vérezhetiink, sirhatunk és gyászolha­tunk ; hogy még egy teljes esztendőn át szenvedhetünk a bajok ezer fajtája és súlya alatt, csak úgy, mint a korábbi időben, vagy még annál is borzasz­tóbban. És átszenvedtük az újabb véres, gyászos esztendőt is és most újra itt állunk egy másiknak a küszöbén, re­ménykedve és reménytelenül. Halvány reménységek bár lappangónak ben­sőinkben a jobb esztendő iránt. Titkon merjük remélni, hogy nem lesz már tán több vérszagu karácsonyunk és újévünk; de az iszonyú kétely villám- csapása is mindannyiszor lesújt reánk, hogy kizökkentsen a reménységünk pi­ros virágokkal, rózsaszínű égbolttal pompázó édenéből. Itt állunk az uf esztendőnek bizony­talan küszöbén és nem tudjuk, hogy mit hoz reánk Ő is az elődei után. Meghozza-e a sóvárgott békét, amikor felszáradhatnak a vér patakok és kez­detét veheti ismét a békés élet, a mun­kálkodás korszaka ? Visszaadja-e ne­künk újra szeretteinket. . . akiket még visszaadhat. . . hogy újra beköltözköd­hessen a boldogság a családi életünkbe az aggódások ezer éjszakája után ? Lesz-e az idén már vig aratásunk és az életadó mag helyett nem-e életerős férfiáink temetkeznek továbbra is az éd< s anyaföld kebelébe ? Ki tudna mindezekre ma még vála­szolni ? Ki tudna megnyugtató szót szólani .? Köröttünk még minden vé­szes és sötét; vérre és gyászra mutat minden itten az uj esztendőben... A háború pusztításának 18-ik hónapja küszöbén egy igazán ne­héz kérdéssel kell az elvtársak­hoz és általában lapunk olvasó- közönségéhez fordulnunk. Nehéz megfogni a tollat, nehéz elindí­tani a gondolatot, amikor arról van szó, hogy az élvtársakat egy rendkívüli s újabb áldozathoza­talra szólítsuk föl. Annál nehe­zebb ez, mivel tudjuk, hogy akik itthon vagyunk, akik megkimél- tettünk attól, hogy a háború nyers borzalmainak közvetlen szemlélői, szenvedői legyünk, mi is elég sokat vagyunk kénytele­nek enélkül is szenvedni, áldozni, nélkülözni. Az általános drága­ság, amely valamennyiünket sújt, valamennyiünket vérig sanyargat, több, mint a szenvedések csúcs­pontja, több, mint. az áldozat- hozatal maximuma. Ezzel páro­sul azután a szeretteinkért való örökös rettegés, vagy az elvesz­tett övéink utáni bánkódás, szi­veink fájdalma. Nincsen tehát baj, megpróbáltatás, ami előttünk uj valami lehetne, hisz minden, ami csak létezhetik meglátoga­tott már bennünket. Ezért ismételjük, nehéz a tol­lat elindítanunk, amikor újabb áldozathozatalra kell felhívnunk az elvtársakat. Bátorságot önl azonban belénk ezúttal annak a tudata, hogy azt az áldozatot, ami­nek a meghozatalát most kérni akar­juk, nem az élelmiszerpiócák zseb- érdekeiért, nem a háborús idők élősdijeinek kielégitéseért kell meg­hoznunk, hanem önmagunkért, pártsajtónkért, amelynek léte vagy nem léte ma már egyet jelent azzal, hogy az öntudatos szerve­zett munkásság, a szociáldemok­rata munkásság eme lelkes had­seregének jövője meglarthatja-e a reménységek szárnyán azt a szín­vonalat, amit a dicsőséges múltja igér neki méltó jutalmul az átküz- dött évtizedek harcaiért. Miről is van szó elvtársak ? Arról, hogy akik még itthon va­gyunk, azok helyett is átvegyük a terhek egy kis részét, akiket elszó- lilolt egy más kötelesség más irány­ban a körünkből. Sajnos, ezek az elvtársaink igen, igen nagy szám­ban vannak immár és nagy a számuk azoknak is, akik — fáj­dalom — többé meg nem jelen­hetnek közöttünk, akik tőlünk messze idegen földben alusszák örök álmaikat. Pécs város és kör­nyéke szervezett munkásainak 60 — 70 százaléka már jelenleg katona és hedott, vagyis minden százból már csak harminc-negyvenen va­gyunk itthon minden százból harminc-negfjvenünkre nehezednek tehát azok a terhek, azok a köte­lességek, amiket azelőtt százan viseltünk, százan teljesítettünk. És türelemmel viseltük a terhe­ket, örömmel teljesítettük a kö­telességeket, mert tudtuk, hogy ezek a terhek és ezek a köteles­ségek önmagunkért, jelenünkért és jövőnkért, jobb, tiszteségesebb megélhetésünkért, boldogulásunk gyarapításáért varnak hozva. És azok a jó elvtársaink, akik máma a különböző harctereken küzdenek, vérezrek és remény­kednek a tán már nem nagyon távoli béke áldásai után, remény­ségök. láncolatában bizonyára nem az utolsó helyre állították azt az egyet, hogy ha visszatér­nek örömmel ismét közénk, akkoi az évtizedes küzdelmekkel meg­épített épületet, a szervezetein­ket és pártsajtónkat — bár meg­tépázva —, de meg nevt törve, meg nem semmisülve hd+dják is­A munkásság az a szikla, amelyen a jövő temploma épül.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék